1992 májusát írtuk, éltük. Két ház teljes felújítása után a kertünk alatt – a papok szőlőjében – felparcellázott területen vásároltunk telket. Új ház építésének kellős közepén voltunk.
35 évesen, tele energiával, elképzeléssel, lelkesedéssel. Egy ház, amiről azt gondoltam, ez lesz a végleges, és magunknak építjük. Feleségem a két gyerekkel, 12 éves volt ekkor Attila, és 10,5 éves Adrienn.
Az építést február 28-án kezdtük, és augusztus végére, mikor a gyerekek újból iskolába mennek, be szerettünk volna költözni. Bácsikám, Pali, aki kőműves, vezényelte az építkezést és a tempót. Akkor még sokat és sokan dolgoztunk kalákában, egymást segítve. Sajnos, így sokszor hét végén ért rá a segítség és az iparosok is. Aznap éppen hét közben dolgoztunk keményen egész nap. A belső válaszfalakat húztuk egymás után.
Három kőműves, Pali, Jana, Dezső és egypár segédmunkás, köztük én is. Kevertük a maltert, hordtuk a téglát meg amit kértek a mesterek. Délután fél ötkor elment mindenki, és én ilyenkor nekiálltam még mindent elmosni és elpakolni rendesen, ahogy kell.
A szomszéd telek még üres volt, de a második szomszéd – tőlem 12 méterre – építkezett, és volt egy felvonulási épülete, amibe a cement, mészhidrát, keverőgép, állvány, padló – a miénk is – elfért, és nagyon jó szomszéd lévén Karcsi barátom megengedte, hogy bepakoljunk. Fáradtan, de lendületesen vittem be a raktárba a maradék mészhidrátot (ami egy egyharmad magasra vágott vashordóban volt), és letettem, dehogyis, ledobtam a bódéban lerakott állványpadlóra. A padlóról a hordóban lévő mészhidrát ágyúgolyó módjára vágódott vissza, bele mindkét szemembe.
Az említett üres telken volt a vizeshordó, amiben mosogattam már előtte a malteros vödröket, ide visszabotorkáltam, és próbáltam kiöblíteni a mészhidráttal teli szemeimet.
Rettenetesen fájt mindkét szemem. „Szerencsére” megérkezett közben a feleségem kocsival értem, hogy hazavisz az albérletbe, ahol akkor laktunk. Éppen nézegette, hogy mit műveltünk, mennyit haladtunk aznap. Ordítottam, kiabáltam neki. Ő szaladt is a bajt hallva. A kombi Zsiguliba ültetett, és vitt a Lánc utcai rendelőbe. Ott nem fogadtak,
hanem elküldtek a 400 ágyas kórházba bennünket. Nem kell senkinek mondanom, hogy milyen fájdalmak között.
A mészhidrát rosszabb, mint az oltott mész, mert még oldódik a szemben, mondta később a doktornő.
A 400 ágyas klinikán hamar fogadtak, és a doktornő közölte, hogy infúzió jellegű közömbösítő szert kapok a szemeimbe, fájni fog, de ki kell bírnom, különben teljesen megvakulok. Délután fél hattól hajnali kettőig ment a gyógyítási folyamat, hatalmas fájdalmak között. Túléltem. A két szememre nem láttam semmit.
Feleségem hazavezetett, hazavitt, és teljesen elsötétített szobában kellett tartózkodnom, feküdnöm a nagyon alapos, segítőkész, de határozott szemész doktornő utasítására.
A fájdalmaim lassan-lassan csökkentek, de látni még nem láttam, egyik szememre semmit, a másikkal inkább csak szürke foltokat.
Hát ilyenkor tudja meg az ember, hogy hol lakik a jó Isten! Jönnek a kérdések. Miért pont én, miért most, mi lesz ezután? Miért? Miért? Miért? Jöttek a barátok, a kőművesek, a kollégák és sok mindenki látogatni. Biztattak, ne aggódjunk, a munka megy tovább, még többen jöttek segíteni.
Most volt időm elgondolkodni addigi életemen, a rohanáson, ahol mindig csak a munka, és alig a család.
Gyülekezeti alkalom helyett az építkezés. „Mert a munkának márpedig mennie kell!”
Balog Miklós bácsi volt a lelkészünk akkor. A baleset után kb. egy héttel eljöttek az akkori elöljárókból sokan, meg édesapám, és természetesen Miklós bácsi is. – Imádságok, bűnvallás. Imádság, imádság, imádság! – Nem láttam semmit, de éreztem, hogy innentől valami csoda fog történni velem.
Nehéz napok, nehéz órák jöttek persze utána is. Hosszúnak, nagyon hosszúnak tűnnek ilyenkor a napok. Körülbelül négy-öt napra azután, hogy ott voltak testvéreink, kezdett derengeni valami. Az egyik szememmel kezdtem látni. Majd két-három napra rá a másikkal is.
Persze sötét szemüveget kellett viselnem, ha mentem az orvoshoz vagy a fényre.
Egy hónapon belül visszanyertem a látásomat. (Azóta csak a lámpafényekre érzékeny a szemem, főleg az esti vezetésnél.) Ettől kezdve nem dolgoztam vasárnap az építkezésen! Balog Miklós bácsi ajtónállói szolgálattal bízott meg, melyet hűségesen végeztünk testvéreimmel: Gáborral, Jánossal, Tamással együtt.
Mondanom sem kell, hogy a történtek ellenére is augusztusban beköltöztünk az új házunkba. Elmondhattam és elmondhatom, hogy „vak voltam, de most látok, ez nékem oly csodás”! Ezt a házat, ahogy a gyerekek kirepültek, eladtuk 2002-ben, és Pécs-Somogyon építkeztünk meglévő telkünkön. Erről a házról megint azt gondoltuk, hogy most már biztosan ez lesz az utolsó. Pécs-somogyi tartózkodásom közben a sok építési tapasztalatomat, tapasztalatunkat használta a jó Isten, mert megengedte, hogy részt vegyünk a somogyi baptista imaház felújításában, és annak szervezői és tevékeny részesei lehessünk.
Örömmel és nagy hálával dolgozunk bárhol és bármit az Úr ügyéért. Nincs maradandó városunk, hajlékunk. „Csak vándorok vagyunk, fönt van a hon!” Oda igyekszünk, küzdve, harcolva, néha könnyebben, néha nehezebben, de a kegyelem Istenéhez igyekszünk Jézus Krisztus által. Ehhez kérjük feleségemmel a Lélek vezetését mindennap.
„Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!” (Lk 2,14)
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
