„Így várták ők… Így szeretném én is”

Már gyermekként, pedig az úgy negyven-ötven éve volt, arról hallottam, hogy a jelek azt mutatják, hogy közel van az Úr Jézus visszajövetele.

Aztán teológiai tanulmányaim is megerősítették ezt.

Vártam is vissza az Urat, sőt prédikáltam is róla, de nem jött. Gondoltam, talán majd 2000-ben jön. Izrael újból állam a saját földjén, a próféciák is erre az időre teszik a visszajövetelt, talán jön. Nem jött. Leomlott az ikertorony New Yorkban. Na most jössz, Uram, gondoltam. Nem jött. 2012-ben véget ér az idő, jósolták a mayák. Na majd most, gondoltam.

Elvégre a babiloni bölcsek is megjósolták első eljöveteledet, hát most miért ne… Nem jött! Majd a tél folyamán elolvastam az agg Billy Graham egyik könyvét, amelyben hasonlóan töri a fejét a bölcs evangélista.

Így érkeztem el a mába.

Hogy várom az Urat? Illetve mikorra várom őt? Tavaly Sarkadi Nagy Pál református teológiai professzor mindennapi gondolatait olvastam esténként, amelyeket Pál levelei alapján írt. Ez sokat segített abban, hogyan gondolkozott az apostol erről a dologról. Még az 1Thesszalonika 4-ben arról ír, hogy hite szerint ő megéri testben az Úr Jézus eljövete – lét, és elváltozott testben ragadtatik el az Úr fogadására. Később a Filippi levélben már arról ír, hogy meghalni és így az Úrhoz menni jobb lenne neki, mert az Úrral lenni mindennél jobb. Végül az idősödő vagy idős Pál Timóteusnak már azt írja, hogy az ő elköltözése, megáldozása elérkezett, futását elvégezte, a nemes harcot megharcolta, a hitet megtartotta, és várja a hazahívó szót.

Hát valahogy így gondolkozom én is. Reménykedek, hogy még az életemben eljön az Úr, bár már néha, ahogy Gerzsenyi Sanyi  bátyánk is emlegeti, gondolok a hazahívó szóra. Igaz, fiatalabb vagyok nála, de hát nem lehet tudni…

Eszembe jutnak régi öregek, akiknek az életük végére lehetett nézni. Az első szolgálati helyem egyik gyülekezetében volt egy idős bácsi, aki sehogy nem akart meghalni.

Pedig beteg is volt, baleset is érte, ebből kifolyólag megműtötték, és egy-két hét után ott volt az imaházban.

A saját lábán! Nem és nem adta fel. Mondogatta, hogy ő megéri az Úr eljövetelét. Aztán egyszer mégis mennie kellett. Szépen ment el, ha lehet ilyet mondani…

Még visszább megyek, szeminarista koromba. A rákosszentmihályiakkal Szabolcsban voltunk hálaadó ünnepen. Már szombaton odaértünk.

Egy olyan családnál voltunk, ahol a nagymama vagy már dédi a kilencvenes éveiben járt. Reggel ahogy somfordáltam kifelé, az ajtaja előtt mentem el. Nyitva volt. Ő a térdein, már felöltözve a családjáért és értünk imádkozott. Az ebédnél elmondta hosszú élete titkát. Az Úrtól mindig azt kérte, hogy érhesse még meg ezt vagy azt az unoka vagy dédunoka születését. És Isten megadta neki. Persze a kegyelmet is kiemelte, és a sok kitartó munkát, mozgást. A család lugasát még akkor is ő gondozta. A Békehírnök ből tudtam meg, hogy a 100 évet is elérte.

Így várták ők Urukat, Istenüket. Így szeretném én is. Segítsen bennünket ebben Istenünk!