A kereszt nyoma a falon

Eljutott a moldvai csángó magyarok földjére a Baptista Szeretetszolgálat első segélyszállítmánya, amelyet rövidesen további segítség követ. Riportunk erről szól.

Autózunk a szegény moldvai csángó falu felé, és olyan csataterek mellett haladunk el, amelyek számos véres ütközetnek voltak helyszínei a magyar történelem során a tatár vagy a török beütésekor, aztán később, a negyvennyolcas forradalom idején. Nyergestető volt az utolsó védhető hely az Ojtozi-szoroson áttörő csapatok ellen. A sokszoros túlerőben lévő orosz sereg nem bírt a székelyekkel, a honvédek 1849. augusztus 1-jén többször is visszaverték az orosz támadást. Mígnem egy román pásztor a védők hátába vezette az ellenséget: az volt a mi Thermopülaink. Ahogy haladunk a szorosban, a teherautó fülkéjének magasságából keresek és találok is bunkert, a második világháborús Árpád-vonal egy elemét. Akkor is az oroszok és a románok túlerejével szemben védtük a hazát.

Aztán elérjük Rekecsint, amelyhez hét falu tartozik. Ezek közül négy teljesen csángó, a többi háromban már vegyes a kép. Külsőrekecsinbe egy szál aszfaltos út vezet, a többi utcát kő- és sártenger borítja. Szarka Felícia hagyományos csángó vacsorával vár minket, miután hajnal óta úton vagyunk.

– Szegény hely volt ez mindig, az egyik legszegényebb – mondja az asszony. – A kommunizmusban kimaradt a falu a kollektivizálásból, minden föld megmaradt magántulajdonban, mindenki magának termelt, senki nem vett semmit, még kenyeret sem. Ezért az öregeknek nincs nyugdíjuk, szinte éheznek.

– Miből élnek így?

– A gyerekeik segítik őket, és amennyire tudja, a polgármester. De nagyon sok a magányos idős asszony, ahogy én mondom, öreglány is, mert egy időben azt prédikálták a templomban, hogy nem helyes megházasodni, így egy életre egyedül maradtak. Ráadásul látja az ember, hogy öregszik a falu, mert a fiatalok jó része elköltözik a közeli Rekecsinbe, a főút mellé. De az még a jobbik eset, mert sokan közülük külföldre mennek dolgozni, s ha vissza is jönnek, már nem itt, hanem Rekecsinben építenek maguknak házat. Itt nálunk akadnak olyan utcák, ahol szinte már csak egymás rokonai élnek.

– És Bakóba, a nagyvárosba is költöznek innen?

– Nem, mert a románok közé nem szívesen megy senki. Korábban, 2006-ban csak az első nyolc osztályig majdnem hatszáz gyermekünk volt az iskolában, mert egy családban akár hét-nyolc, tíz-tizenkét gyermek is született. De ahogy változik a világ, egyre divatosabb itt is az egy-két gyermek családonként.

Szarka Felíciáék háza október 4-én gyulladt ki. A tűzoltók azt mondták, a kémény okozta a tüzet, mások elektromos hibára gyanakodtak.

– A férjem a szőlőben tette a dolgát aznap. Mi a kislánnyal már elaludtunk. Szerencse, hogy a férjem ébren volt, mert egyszerre csak leállt a tévé, s a nagy csendben meghallotta, hogy valami pattog. Az emelet égett, s nem volt másra időnk, mint menekülésre. Aztán vissza sem tudtunk többé menni, mindenünk odalett.

Felícia 11 éves kislányával és férjével él, nagyfiuk Angliában, egy konyhán dolgozik. Az asszony a szomszédos település, Csíkfalu általános iskolájának tanítónője, szabad idejében a falu gyermekeinek tanít magyar nyelvet, férje építkezéseken vállal alkalmi munkát. Az új ház újjáépítése tavasszal kezdődik, jelenleg a polgármester segítségével egy korábban boltként működő házrészt bérelnek. A Baptista Szeretetszolgálat támogatásával tervezhetik a jövőt, a mi utunkat Fejér megyei összefogás jellemezte: Seregélyesen a baptista általános iskolában gyűjtést szerveztek, de érkezett adomány a velencei és a pákozdi könyvtáraktól is. Nagy György velencei vállalkozó egy teherautót ajánlott fel a segélyek eljuttatása érdekében, az út költségeit is állta.

Szarka Felícia egy időben a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének alelnöke volt, s 2001 óta tanítja a magyar nyelvet. De ez sem egyszerű ott náluk.

– Itt minden románul van. Bevezették a magyarórát heti négy órában az állami iskolában, de ahhoz a szülőnek kérnie kell a tanfelügyelet jóváhagyását. Mégis majdnem minden gyerek tanul magyarul.

– Nem érzik magukra hagyottan magukat ebben a völgyben?

– Sok szempontból valóban rossz, hogy messze vagyunk várostól, azonban van ebben jó is, mert itt maradt meg a legtöbb hagyomány. Nálunk még megvannak a szőttesek, a népviseletek.

– Maga hogy került ide?

– Másik faluban születtem, de átjöttem óvónőnek. Két év után megismertem a mostani férjemet. Az ő nővérének sok magyarországi kapcsolata volt még az előző rendszerben is, jártak hozzá fényképezni, népdalokat, népviseletet gyűjteni. A férjemnél volt a szállásuk ott abban a házban, amelyik leégett. Aztán jöttek olyan magyarországiak is, akik foglalkozásokat tartottak az itteni gyerekeknek, s az ő révükön kezdtem dolgozni a csángó szövetségben, s kezdtem tanítani a magyar nyelvet.

–  Milyen csángónak lenni Moldvában?

– A románok azt mondják, mi nem vagyunk igazi magyarok, de nálunk maradt meg a legrégebbi, ősi magyar beszéd. Olyan szókincs, amit Magyarországon több generációval ezelőtt vagy még a középkorban használtak. A gyermekeknek átadjuk a hagyományokat, küzdünk, mert már őket is változtatja a divat. Segít, hogy van egy Magyar Ház a faluban, ahol minden foglalkozás magyarul zajlik, még ha kiprédikál is ezért minket a pap.

– Hogyhogy? Ő nem csángó?

– De igen, de nem szólal meg magyarul, vasárnaponként a három mise is románul szól, pedig van vagy 60-70 öreg, aki nem tanult meg soha románul. Ha egy magyarországi odamegy hozzá, mindjárt tolmácsért kiált. Engem kiprédikált a magyar nyelv tanításáért, és ezért sokat veszekedtem vele, de a legtöbben úgy állnak előtte, mint a katonák. A férjem Magyarországon dolgozott, de a pap azt mondta, az az ördög pénze, nem fogadhatjuk el. De a férjem azt mondta, nem állhatunk meg, mert akkor elveszik minden. Ezért én még tánctáborokat is szerveztem.

– És voltak jelentkezők?

– A világ minden részéről jöttek, akkora sikere volt. Igaz, amikor meglátták, hogy lavórban kell mosakodni, néhányan elmenekültek. Másként főzünk, az út poros vagy sáros, és még lovaink sincsenek, tehenekkel szántunk.

– Figyelik azt, ami Magyarországon történik?

– Csak azt tudom, hogy magyar állampolgár vagyok, tavasszal tettem le az esküt, a férjem is rövidesen az lesz. Ez fontos, hogy a gyerekeim is magyarok legyenek.

A ház romjai között vagyunk Felíciával. Azt mondja, nem szívesen jön ide vissza. De azt is tudja, élni kell tovább. Mi adja ehhez az erőt? A szétégett szoba falára mutat, ahol a kormos falon egy fehér kereszt látszik, az a rész, amit nem ért el a füst és a láng. Nem ért el, mert a fakereszt takarta ott a falat, de a feszület maga mégsem égett el.

Csoda ez, mint a csángó magyar megmaradás.