Életre teremtve

Bemerítés Székesfehérváron

2059

A húsvéti istentisztelet alkalmával hét fiatal merítkezett be. Függetlenül attól, hogy keresztény családból jöttek-e, Isten külön-külön, személyesen szólította meg őket. Elhívta őket addigi, valódi cél nélküli életükből, és az örök élet mellett megajándékozta őket már itt a földi létben is igazi, semmihez sem fogható örömöt adó célokkal, valódi barátokkal. Ennek örömét szívesen és őszintén osztották meg a gyülekezettel.

Miként Jézus húsvétkor meghalt, majd feltámadt a halálból, úgy merültek alá a vízbe, majd jöttek fel újra. Jézus azt mondta, hogy aki „hisz és bemerítkezik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik” (Márk 16,15). Nem önmagában a víz ad tehát örök életét, nem ez tisztít meg a bűneinkből, hanem a hit.

Sokunkban felmerül a kérdés, hogy miért is születtünk ebbe az életbe, mire van ez a néhány évtized. Anélkül, hogy valódi, mélyreható választ adnánk a fel-feltörő kérdésekre, gyakran megelégszünk azzal a felszínes, elmismásoló gondolatmenettel, hogy elég, ha hiszünk valamiben, ez majd átsegít a pillanatnyi nehézségeken. Életünk végén azonban tőlünk független szabályok lesznek ránk érvényesek – nem az általunk igaznak elfogadott féligazságok. (Miként egy helikopterből kiugorva csak ejtőernyővel lenne esélyünk az életben maradásra, és nem volna segítségünkre egy esernyő – bármennyi kedves rajzfilmben is láthattunk ilyent –, ugyanúgy nem segítenek majd rajtunk az általunk gyártott elképzelések arra nézve, hogy örök életünk legyen.)

Ha ráébredünk is arra, hogy talán lenne megoldás, máshogyan kellene élni, végül úgy érezzük, hogy az nekünk úgysem menne. Úgy gondoljuk, hogy majd inkább 70 évesen rendezzük a dolgainkat Istennel. De vajon kapunk-e 70 évet? Lehet, hogy csak 50-et? Vagy talán csak 15-öt? Megengedhetjük magunknak, hogy eddig várjunk? Egyszer mindenki életében eljön az a nap, amikor szeretteinek meg kell állniuk a ravatala mellett. Vajon biztosak lehetnek majd felőlem, hogy hová mentem?

Amikor a földi maradványainktól búcsút vesznek rokonaink, barátaink,  a lelkünk ilyen vagy olyan örök élete már eldőlt, nem csak úgy megsemmisült:

1. „aki hisz énbennem, ha meghal is, él”
2. „aki pedig nem hisz, elkárhozik”

Isten nem az utóbbit szánja nekünk. Teljes szívéből szeret minket, és fáj neki, hogy eltértünk attól, amit nekünk szánt. Azt szeretné, engedjük meg, hogy rendbe tegye a dolgainkat. Jézus a kereszten a vérével már megfizette a bűneink árát, csak annyit kér, hogy tegyük le elé a bűneinket, valljuk meg azokat neki, hogy már ne lehessen halálos erejük felettünk. Amikor a bennünk lévő isteni rész elkezd őutána vágyakozni, Isten elkezd a megtéréssel átalakítani (miként ezeket a fiatalokat is). Amikor elkezdünk Istennel szövetségre lépni, azaz hinni, megnyertük az örök életet: „aki hisz énbennem, ha meghal is, él”. Nem azért választjuk a hitet, mert már tökéletesek vagyunk, hanem azért, mert tökéletesedni akarunk. Isten a megtéréssel egyfajta szívátültetést hajt végre rajtunk, és összerakja azt, amit egyedül nem tudunk összerakni. Jézus a 21. századi ember bűnéért is meghalt, és ezért Isten tökéletesnek fogad el tökéletlenségünkben. Azért, amit Jézus húsvétkor tett értünk.

Forrás: https://baptistafehervar.blogspot.hu/2018/04/20180401-revesz-lajos-eletre-teremtve.html


Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!


Jónak lenni jó!