Az utolsó szó

Olvassuk el néhány ember utolsó szavait! Nevekkel nem szolgálok itt. Egyfajta tisztelet arra késztet, hogy ne írjak neveket. Nem vagyok bírája senkinek. Úgy a haldoklók, mint az epizódok közvetítői és a történetek elhangzott szavai valóságosak.

Késő ősszel emlékezünk évente az elhunyt családtagjainkra, a kedves ismerőseinkre, és tiszteletünket sírjaik meglátogatásával fejezzük ki. Szeles, ködös, borongós időjáráshoz fűződnek szomorkás gondolataink, ugyanakkor az ő elmenetelük időszerűvé teszi számunkra is a felkészülést.

Sokan kezdenek fiatalkorukban foglalkozni az igen nagy nappal, amikor szembenéz velük váratlanul a halál. Szeretnék az életüket, az ajándékba kapott drága idejüket az elődeik sorsából nyerhető tanulságok alapján hasznosabbá tenni. Amint Isten igéje mondja, követik a hitüket, amint azt láthatták a viselkedésükből életük végén (Zsid 13,7).

Sokszor emlékezünk valakire az elhunytak közül. Megragadó és felejthetetlen például az utolsó szavuk. Valóban igen jelentős lehet a halálközeli állapotban kimondott szó. Mintha egy villanásnyi időre belátnánk az örökkévalóságba, arra a világra, amit „szem nem látott, fül nem hallott”, amit „Isten készített az őt szeretőknek” (1Kor, 2,9).

Egy gyenge, idős, hívő asszony mondta el érdeklődő vejének, hogy ő amióta tudja, hogy gyógyíthatatlanul beteg, várja az Urat, és neki ez a legfontosabb.
– Kedves mama, azért ne gondoljon mindig a halálra!
– Drága fiam – mondta az egyszerű hívő asszony –, az ember olyan, mint egy gyümölcs a fán. Virágzik, növekszik, egyszer megérik, és lekívánkozik.
Az utolsó napja roppant fájdalmat, szenvedést okozott. Az orvosok morfiumot adtak. Beengedték a hozzátartozót egy percre. A magányos kórterem le volt függönyözve, az ágy körül spanyolfal vetett a szenvedőre jótékony árnyékot, akinek az utolsó szava csak ennyi volt: „Olyan gyönyörű, fényes minden.”

Magas korú, csendes öregembert a jobb módú vidéki család elkülönített a ház végében lévő kamrában, egy sebtében kialakított szobácskában. Ágya mellé tették a botját, amivel elérte az ajtót, azon kopogott, ha valamire szüksége volt, ezzel hívta a gondozóit.
Kopogás hallatszott. A menyecske szaladt, hogy megtudja, mit kér a papa.
– Csak egyet kérek tőled, drága lányom! Tedd meg nekem, kérlek, és énekeld el: „Isten veled, testvériség, én már hazamegyek.”
A papa az énekben az utolsó „Isten veled”-ig hallgatott. Akkor egy boldog, nagy sóhajtással lezárult a földi élete.

Adventisták vették gondozásba az apátlan kisgyermeket, nevelgették a maguk bibliai felfogása szerint. A fiú Pestre került. Hányta-vetette a sorsa, végül nagy karriert futott be. Felvitette a szép budai villájába az édesanyját, gondozta, amíg ő is megöregedett. Emlékezett gyermeksége nevelőire és arra, amit mondtak, de ő egész életében megtagadta; emlékezett az édesanyjára, akit szeretett, szinte látta, ahogy mélyen meggörnyedve ott ül az ágy szélén szótlanul. Most ő ül a Balaton-parti szép nyaralójában, és fájdalmak gyötrik, de főleg az élete, óriási karrierje, a történelmi fordulatok, a szenvedései, amelyeket más neki, és ő másoknak okozott. Rettenetes lelkiismereti vívódásait megosztja az orvosával, ápolójával. Nyár elejéig húzódott a szenvedése. Papot hívat magához, és elhangzik ajkán a végső szó:
– Gyilkosok vagyunk.

Egy testileg, lelkileg furcsa, örökké szerepet játszó embert az Úr Isten – csak ő tudja, miért – nagy hatalomba és dicsőségbe ültetett. Egyébként korán felismert betegsége nem engedett neki hosszú földi életet. Ő is ismergette a Bibliát, az erkölcsi igazságokat, de úgy gondolta, hogy a rendelkezésére álló időt „ki kell használnia”. Ki is használta! Barátai mindig akadtak, szinte nem töltötte egyedül soha a perceit. Luxusautóval járt, mulatozott, kártyázott, evett, ivott, időnként beszédeket tartott – de ne is folytassuk tovább. Éppen a repülőtérre készült, amikor orvosa és barátai körében egyszer csak hetvenkedve megszólalt:
– Kérjétek az Isteneteket, hogy értem ne egy szürke, egyszerű halált küldjön, mert az velem semmire sem megy. Küldjön valami jó, erős halált!
Nem jutott ki a repülőtérre. Csak néhány perce volt hátra, és az 51 éves korában éppen letelt.

Mostanában gyakran hallom hívő édesanyák megtért vagy meg sem tért gyermekeitől: „Anyu olyan szépen halt meg. Elaludt és a mennyországban ébredt föl.”
– Nézze, milyen szépen mosolyog – mondták a proszektúrán.
– Mert már látja azt, amit közülünk senki nem látott még.

Hatgyerekes, evangéliumi hívő családban nőtt föl egy másik férfi. A Bibliát naponta olvasták, ami erőt adott a szülőknek, amikor kiüldözték őket saját kezükkel épített házukból. Mindig tisztelte, becsülte, szerette a szüleit. Apja végtelen nyugalma és bölcsessége betöltötte a harmadik fiú egész tudatát, de megtérni nem tudott. Jelen volt két bátyja bemerítésén, hallgatta a bizonyságtételét, más felekezeti, de komoly bibliás hívő lányt vett feleségül, fölnevelték a gyermekeiket. Mindig érdeklődött az üldözöttek és a hívő emberek sorsa felől. Drámai életútjukat leírta esszékben, könyvekben. Mondhatnánk, szép kort élt meg. Ezernyi jó tulajdonságát elismerte mindenki. Gyógyíthatatlan betegsége ellenére halála évében még Pestre járt, több lelkipásztorral tartotta a kapcsolatot. Egyik fővárosi lelkész meg is látogatta egyszer, beszélt neki a betegágya mellett Jézus Krisztusról. Csak egészen keveset, talán egy-két rövid mondatot. A nagybeteg férfi utolsó perceiben már csak erre a beszélgetésre emlékezett, és vágyakozva, reménykedve kimondta a végső szót. Csak ennyit, egy árva hanggal sem többet:
– Jézus.