Tamás mindig nagy családról álmodott. Aki ismerte, mindenki azt mondta róla, hogy remek apa, rendes, odaadó férj. Sokat foglalkozott a három gyermekével.
Édesapját korán elvesztette, talán éppen emiatt is igyekezett sok időt tölteni a családjával. Már fiatalkorától rendetlenkedett a szíve, néhány éve olyan rosszul lett, hogy pacemakert kellett beültetni. Egy határon túli kisvárosban éltek, néhány éve a család úgy döntött, átköltöznek Magyarországra, hogy a gyerekek magyar nyelven tanulhassanak. Aki csak felszínesen ismerte, nem mondta volna meg róla, hogy beteg, sokat dolgozott, évek alatt jól menő festékkereskedést épített fel.
Tavaly azonban ismét rosszabbra fordult a helyzet. Az orvosok azt mondták, mielőbbi szívátültetésre lenne szüksége, ezért felkerült a donorlistára. Az új helyzet félelemmel töltötte el, de tudta, nincs más választása, új szívet kell kapnia. Igyekezett a szokottnál is több időt tölteni a családjával, a gyerekeivel egyen-egyenként közös programot szervezett.
Néhány nappal ezelőtt értesítést kapott, hogy az édesanyja, aki továbbra is a kis határ melletti faluban élt, rosszul lett. Azonnal autóba ült a feleségével, hogy meglátogassa a beteget. Úgy tervezte, másnap hazatérnek, nagyon örült, hogy az édesanyja jobban lett. Ekkor kapta az értesítést, hogy van egy megfelelő szív a számára, azonnal indulnia kell, hogy sort kerítsenek a beavatkozásra. Megbeszélték, hogy a gyors kórházba jutás érdekében nem várják ki a hosszú autósort, hanem gyalogosan lépik át a határt, és a mentő ott várja majd a magyar oldalon.
Az útlevélkezelőnek nyújtotta az okmányait, amikor összeesett. Nem tudtak segíteni rajta. Három év múlva lett volna ötvenéves. Csupán 200 méterre volt a mentő, az új szív. Csak egy karnyújtásnyira volt az új élet reménye. De minden szertefoszlott.
Nehéz megérteni, miért így alakul egy ember, egy család sorsa. Nem tudhatjuk, de Isten üzenete ezen keresztül is szólt hozzám.
„Van-e új szíved, van-e új szíved?”
Ez a kérdés lüktet azóta is bennem. Isten igéje több helyen beszél arról, hogy új szívre van szükségünk.
„Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek.”
(Ez 36,26)
Kicserélődött-e a kemény kőszívem?
Isten adja a megoldást, a cserét, a gyógyulást, új szívet kínál mindenkinek. Kérdés, hogy a változástól, az újtól való félelem merrefelé mozdít el bennünket. Elfogadjuk a szívcserét, de követi-e életváltozás? Néhány rossz szokásról lemondunk, de sok mást még melengetünk, még tartani akarunk. Isten az új életünkben azt várja, hogy teljesen átformálódjunk, és ez csak az engedelmesség útján valósulhat meg.
Őszintén megvallva nehéz ezt egy mai embernek befogadnia, hiszen szeretünk önállóan dönteni, szeretjük, ha mi irányítunk. De ha valóban Isten mellett döntünk, akkor teljesen át kell adnunk az irányítást az életünk felett. Mert így kerülünk a helyünkre, így kap értelmet a létezésünk, így válunk áldássá mások számára. Fél szívvel Istent követni nem lehet, nem érdemes. A Zsidókhoz írt levél 4,12-ben olvassuk:
„Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, mélyre hatol, az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.”
Azon a napon, amikor az Úr megítél bennünket, minden törekvésünk, minden szándékunk nyilvánvalóvá válik. Nincs több mellébeszélés, nincs több rejtett dolog, gondolat. Amit ma teszünk, az lesz a holnapunk. Célba érünk-e, vagy elbukunk az utolsó 200 méteren?