Édesapámnak nagyon jó „alvókája” volt. Ez azt jelentette házon belül, hogy ő ha ledőlt aludni – mondjuk – ebéd után, „a lábát még föl sem húzta az ágyra, a feje már aludt”. Ez egyáltalán nem azt jelentette, hogy „álomszuszék” lett volna, hanem hogy nagyon nyugodt, békés lélek volt.
Egyébként éjjelente gyakran fölkelt, kiment az udvarra, és „számolta a csillagokat”. Ezt én találtam ki neki, és ő ezt is derűs lélekkel elfogadta. Ő egyébként szinte név szerint ismerte a csillagokat. Mintha ezt is tanulták volna a szemináriumban. Időnként engem is fölkeltett nyugtalan álmomból, és szívesen megosztotta velem csillagászati ismereteit.
Az udvarunkon a kitermelt ölfákat úgynevezett „méterbe” (köbméter) rakták össze. Ez volt a tüzelőnk. Anyukának kialakult az a szokása, hogy nagymosás idején ez volt a ruhaszárítási terepe. Engem pedig édesapám föltett az ölfarakat tetejére, és mutogatta, magyarázta a csillagokat. Eleinte olyan álmos voltam, hogy majd lefordultam az ölfatoronyról. De lassan kezdtem érdeklődni a csillagok iránt. Végül odáig „fajultak” a dolgok, hogy én is választottam magamnak csillagot, mégpedig az Orion hármascsillagot. Ők a mai napig az én kedves csillaggyerekeim.
Volt egy őszi éjszakánk, amikor egyik éjjel édesapám izgatottan ébresztett. Amíg valamit magamra kaptam, ő már ecsetelte a nagy eseményt, hogy ezekben az éjszakákban valószínűleg még „északi fényt” is lehet látni, észlelni Magyarország felett. Persze hogy „bezsongtam” én is. Fölmásztam ölfaerődömbe, és izgatottan vizsgáltam az égboltot. Már éjfél is elmúlt, amikor édesapám hirtelen rám szólt, hogy „Na, most figyeld, mi látszik!” – És akkor az egész északi égboltot befogta a tekintetem, és vártam, hogy mi lesz.
Először az tűnt fel, mintha egy óriási villám villant volna, és a fél égbolt kékes-zöldes-fehér világosságot ragyogtatott a szemem elé. Majd pedig át-átvonult ezen a fényfüggönyön néhány hatalmas, erősebb, világosabb fénypászma. „Északi fény!” – súgta jó hangosan az édesapám. Ott álltunk lenyűgözve, és ő még hosszan sorolta olvasmányai emlékeit az északi fénnyel kapcsolatban.
Azóta én is amatőr csillagvizsgáló vagyok. Ez nem foglalkozás, hanem inkább emelkedett csodálkozás: Isten hatalmas! Rendkívüli! Biztos vagyok benne, hogy valamit a fények, az északi fények által is akar közölni a benne már alig-alig hívő emberekkel.
Még nem egészen kifejlett agyamban így magyaráztam magamnak a jelenséget: a mennyei világban egy arkangyal meggyújtott egy szál égi gyertyát, annak a fényét átküldte a mindenségen, és egy tudatlan gyermek Noszvajon egy farönkbástya tetején észrevette, hogy valaki üzen neki valamit.
Én valóban „vettem” az üzenetet. Tehát úgy kell élnem, hogy mindig meghalljam, meglássam az égi megszólítást. Azt azután én majd továbbmondom, továbbadom, megtoldva egy kis magyarázattal, ahogy a Biblia is előadja, hogy mindenki értse: „Isten van! Isten él! Isten ellát a földig, egészen odáig, ahol én is élek, mi is élünk. Isten bejelentkezik nálunk, földi halandóknál, és azt mondja: »Vagyok, látlak, szeretlek, várlak, ne vessz bele a földi látszatvalóságokba!«”
Én akkor hatéves voltam. A gyermek inkább hisz abban, amit lát, mint abban, ami nagyon elvont. Hittem. Láttam a fényt, tudtam, hogy Isten él, látja a földet. Bizonyára engem is észrevett már, hogy fölfelé nézek és keresem őt. Mesékhez igazított szellemem még hozzátette, hogy talán nem is pont a Teremtő, hanem egyik arkangyala áll az északi fény, fényjelenség mögött. Ő a felelős, hogy terv szerint működjenek a dolgok. Mindenesetre amikor már egy kicsit összeszedtem magam, ujjongtam és tapsoltam is, így köszönve meg a megvilágosodás élményét.
Azóta én már egy fehér fejű öregember lettem. De azt még hadd áruljam el, hogy amikor kedvező az időjárás, holdtöltekor mindig fölkelek ágyamból, kimegyek az erkélyre, és csodálom az éjszaka „Nap”-ját, vagyis a Holdat. Élmény számomra a megvilágítás. Megszámlálhatatlanul sok csillag és egy ragyogó hold. Ilyenkor rendszerint megfogan az agyamban, szívemben valami újabb téma, melyet még ott állva is kezdek megfogalmazni magamban. Van, aki ezt „ihlet”-nek nevezi. Én pedig a Lélek indításának. Valaki a fülembe súg egy-egy témát, én pedig engedelmeskedem és írok. Mint most is.