Meddig tart még?

„Meddig tart ez, Uram? Végképp megfeledkeztél rólam? Meddig rejted el orcádat előlem?” (Zsolt 13,2)

Ezt a kérdést gyakran tesszük fel manapság mi is. Meddig tart még, hogy növekszik a megbetegedések és a halálozások száma? Meddig kell még rettegni a megbetegedéstől? Meddig tart még, hogy nélkülöznünk kell a személyes találkozásokat? Meddig kell még a diákoknak online tanulniuk? Meddig kell még „home office”-ban dolgoznunk? Folytathatnám a kérdések sorát. De jól láthatóan ezekre most még nincsenek válaszaink.

Célszerűbbnek tűnik tehát egy másik oldalról megközelíteni a problémát. Mégpedig Isten oldaláról. A 13. zsoltárban Dávid négyszer teszi fel a kérdést Istennek: meddig még?

Először azt kérdezi, hogy vajon Isten végleg megfeledkezett róla, hiszen már olyan hosszú ideje tart a megpróbáltatás. Úgy éli meg ezt az időszakot, mintha Isten elfordította volna tőle az arcát. Bizonytalan benne, hogy meddig marad még nála hívatlan vendégként az aggódás, meddig hatalmaskodhat még rajta az ellenség. Most talán jobban meg tudjuk érteni Dávid tusakodásait, mert mi magunk is hasonlókat élünk át. Egy másik zsoltárban pedig így könyörög a zsoltáros:

„Kérlek, ne fordítsd el arcodat, mikor bajok vesznek körül.” (Zsolt 102,2)

Az ószövetségi hívő ember láthatóan úgy fogta fel a megpróbáltatásait, hogy Isten – egy bizonyos időre – elfordította tőle az arcát. Ha pedig Isten megvonta tőle a védelmét, ha levette róla áldó kezét, akkor hamar fizikai és lelki krízisbe került! Meglepő, hogy mennyire hasonló módon gondolkodik az ember, éljen akár az ó- vagy a legújabb korban. A zsoltáros azt mondja:

„míg jó dolgom volt, azt gondoltam, nem tántorodom meg soha.” (Zsolt 30,7)

De sokan élnek és gondolkodnak így ma is. Amíg körülveszi őket Isten kegyelme, addig az életük csúcsán érzik magukat, de amikor elfordítja tőlük Isten az arcát, halálra rémültek.

Mit lehet tenni ilyen megrendült állapotban?

Meg lehet sokszorozni az erőfeszítéseinket, hogy ezáltal legyűrjük a félelmet. Lehet úgy is tenni, mintha nem félnénk, de ezt senki nem hiszi el nekünk! Lehet a bennünk feltorlódott összes frusztrációt kivetíteni azokra, akik a közelünkben vannak. Lehet megfogalmazni vádló kérdéseket: hol van ilyenkor Isten? De lehet önvizsgálatot is tartani, szembenézni a saját tetteink következményeivel. Mert miért gondolja azt az ember, hogy büntetlenül hághatja át Isten törvényét, kezelheti félvállról az igazságot és a jogosságot?

A vetés és aratás törvénye (Gal 6,8) érvényben van! Amikor Isten népe – a világos parancs ellenére – nem különült el az ország pogány népeitől, és nem törekedett szent életre, hanem inkább átvette azok utálatos szokásait, hűtlenné lett Istenéhez. Hűtlenségük következtében pedig sok nyomorúság szakadt a nyakukba.

Keresve a válaszokat álljon most itt egy részlet Ezsdrás bűnbánati imájából. Ez jó példa arra, hogy mit lehet tenni ilyen megrendült állapotban. Milyen lelkület az, amely a megoldás, azaz Isten felé vezet bennünket. Ezsdrás így imádkozott:

„Ó Istenem, a tekintetemet sem merem rád emelni, annyira szégyellem magam! Igen, szégyellem magam, mert bűneink egészen elborítottak bennünket, és vétkeink az égig érnek! Ősapáinktól fogva mind a mai napig egyre csak halmoztuk bűneinket – s ezek miatt zúdult ránk annyi büntetés. Idegen királyok uralkodtak rajtunk, utolért bennünket a kard és száműzetés, kiraboltak és megaláztak bennünket – és mindez még ma is így van.” (Ezsd 9,6–7; EFO)