Jézus él!

A tavaszról – mint a négy évszak egyikéről – az éledés, az újjászületés, a megújulás, a növekedés és hasonló szinonimák jutnak az eszünkbe. Aki vizuális beállítottságú, annak a zöldbe hajló rétek, rügyező, majd virágba boruló fák látványa jelenik meg a lelki szemei előtt.

Az addig, kopár, egyszínű, komor táj, átváltozik.

Milyen érdekes! Egyes kultúrákban a fekete, másutt a fehér a gyász színe, de nem hallani „színes” temetkezésről, gyászmenetről. Legalábbis nem elterjedt szokás tudtommal sehol. Az élet színes, pezsgő, zajos. Az elmúlás ellentéte.

Nagymamám mesélte, milyen ámulattal figyeltem életem első tavaszán a madarak koncertjét, amit a kertünk végén elterülő erdő fái között adtak elő. Sírtam, nyafogtam, amíg valaki le nem vitt oda „zenét hallgatni”. Teljesen hatalmába kerített a tavaszi szerenád. Pintyek, cinegék, később fülemülék, sárgarigók, vadgerlék, de még a szarkák és szajkók is beszálltak a kórusba. A verebek mint műkedvelők vették ki részüket a tavaszi zsongásból. A büdösbankák, fecskék már csak a nyári, verőfényes, meleg napokon társultak a nagyérdeműbe. Erre ébredtünk, erre feküdtünk, ha akartuk, ha nem. Erdő mellett nem jó lakni annak, aki nem akar madárdalt hallani! – költöm át az egyik ismert népdal néhány sorát… Így mutatkozott be számomra az élet: a maga vitalitásában, szépségében! Persze akkor még nem tudtam, hogy az a sok gyönyörű madárdal, szerenád, improvizált himnusz nem nekem szól, hanem a párválasztás szoros velejárója. Azon igyekeztek a madárkáim, hogy elhódítsák leendő társuk szívét. Így volt jó! Így, ártatlanul, minden járulékos magyarázat nélkül hallgatni a megújuló élet zenéjét.

Öt évtizedet ugrok: Haladok keresztül egy magas, öles fák lakta erdőn, szintén hallom a „régi” dallamokat, édes énekeket. A fülemig eljutnak ugyan, de a lelkemet nem érik el. Tudom, hogy nem nekem szólnak ezek a szépreményű strófák.

Mi változott?

Teljesen bizonyos, hogy eszmélő korszakom madarai közül már egy sincs közöttük. Újabb és újabb tollas madárka leste el azóta – öt évtized alatt – a „hódító”, „bódító” fogásokat. Mégsem ezzel van a baj! Attól még ugyanolyan szépen és lelkesedéssel adják elő, mint elődeik az egykori „égig érő” fákon. Személyes kötődésem nem volt egyik madárkához sem az ötven évvel ezelőttiek közül.

Személyes kötelékem másé: utolsó napjait szenvedi végig, teljes haláláig. A számvetés napjai voltak ezek mindkettőnk részéről: Mit? Miért? Hogyan? Miért és hogyan nem…? Mi ez az egész?! Merre tovább? Ördögi betegség facsarta a testét, lelkét – vele együtt éltem meg –, ezért nem jutott hely a tavaszi koncert „lelki befogadására”. A lelkem süket maradt és néma. Akkor kaptuk ezt az igét mintegy a madárdal helyett: „Mert üdvösségünk reményégre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység…” (Róm 8,24)

Elmúlás a tavasz végén, nyár elején.

Azt mondják egyes keleti gondolkodók és néhány katolikus szerzetesrend spirituális vezetői, hogy mindannyiszor megszületünk, ahányszor beszívjuk a tüdőnkbe a levegőt, és mindig meghalunk egy pillanatra, amikor kifújjuk azt.

Azon a júniusi napon ott voltam kedves feleségem betegágyánál. Fogtam a kezét, amikor arra lettem figyelmes, hogy a nagypénteki harangot helyettesítő kereplő hangjához hasonló hörgése megszűnt. Hideg-verejtékes kezét elengedve gyorsan felálltam és a nővérhívót megnyomva elkezdtem masszírozni a mellkasát. Kétségbeesve szólítottam: Andrea! Ekkor lehelte ki az utolsó adagnyi levegőt, amelyhez keservesen hozzájutott a szegény, beteg teste. A szél ide-oda rángatta a félig nyitott ablakok előtt a függönyöket, s madarak daloltak odakinn a fákon…

Tavasz volt akkor is, virágot hoztak a mandulafák, kizöldültek a füge- és olajfák.

Három személyt ítéltek kínhalálra. A Golgotán történt, Jeruzsálemben. Közöttük volt egy nagyon meggyötört, szánalomra méltó, a világ bűnét magán hordó, töviskoronás, fájdalmas arcú férfiú. Megfeszítése előtt jól megkorbácsolták egyrészt – azt mondja az utókor – gyűlöletből. Netán szánalomból: a korbács bőrszíjaiba kötött éles csontdarabkák a bőrét felhasították a hátán, a vére pedig megeredt. Az ebből adódó jelentős vérveszteség rontotta a biofizikai állapotát. Felgyorsította szervezetében azokat a folyamatokat, amelyek elősegítették mihamarabbi halálát a kereszten.

Miért? Kiért, kikért ez az egész?

A vádló tömeg éljenez, nyáladzó pofával, kiguvadt szemekkel ordítja: Feszítsd meg!

Amikor pedig megtörténik, gúnyosan böki oda a szót: „Te, ki lerontod a templomot, és harmadnapra fölépíted, szabadítsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” (Mt 27,40)

Az Áldozat maga mondta nem sokkal megfeszíttetése előtt: „Bizony, bizony, mondom néktek: ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” (Jn 12,24)

Ehhez tartotta magát. Mindhalálig.

Azt hitték, hogy meghalt. Az egyik dicsőítő ének első versszaka éppen így kezdődik. „Azt hitték, hogy meghalt a kereszten halállal. Eltemették, megsiratták az Embernek Fiát.”

Halál tavasszal. Éledés.

Jézus, a mi Megváltónk, üdvözítőnk mondja: szükséges meghalnia. Sőt, a követőinek is – a gyümölcstermés és az üdvösség érdekében. Kemény, egyeseknek életidegen szavak ezek. „Királyvíz” ez a felszólítás, szelídebben fogalmazva: kijelentés.

Ahhoz meg kell halni, hogy éljen, éljünk, termővé váljunk?

Tavasszal mindig szerettem nagyapámékhoz való utazásom közben nézni a zöldülő mezőket. Éreztem a földek friss tavaszi párolgását, gyönyörködtem a vetések kizöldülésében. Akkor, gyerekként még nem tudtam, mennyi mag került a földbe korábban, akár az előző év(ek)ben, amelyek gyakorlatilag elrohadtak, engedelmeskedve egy fontos elrendezésnek: ha el nem halsz, gyümölcsöt nem teremhetsz! Meg nem élve hernyó voltát a pillangó nem szárnyalhat! A sok-sok elvetett őszi gabona, évelős nárcisz-, tulipán- és sok más virághagyma, tetszhalott fa és bokor, sás és nádas, cserje, miegymás áldozata hozza meg a jövő esztendő termését.

Nem szeretném a természet megújulásába, ciklikus váltakozásába illeszteni Jézus Krisztus halálát. Esetében az az általános hit, hogy a halál győzött felette, tévesnek bizonyult! Meghaladta feltámadásával az „örök körforgást” is. Egy Új Világ előfutára volt ő! Túllépett a „megfoghatón”, a földi valóságon! Még a kételkedő tanítványának is el kellett ezt ismernie (Jn 20,19–29)!

Feltámadt!

Csak az nyerheti meg az életét, aki az Atya kezébe teszi le azt! Lásd Lukács szerint: „Jézus ekkor hangosan felkiáltott: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet. E szavakkal kilehelte lelkét.” (Lk 23,46) Aki figyelmen kívül hagyja Jézus intő szavait, meddőn, örökre elveszíti életét (Mt 10,38–39).

Olyan erőt adtak ezek a találkozások a korábban megrettent követőinek, hogy készek voltak a „veszendő mag” szerepét magukra vállalni. Így a megkövezést, megkorbácsolást, a vadállatokkal való viaskodást és minden más megpróbáltatást, amely a „mag” meghalásához vezetett, ugyanakkor együtt lakozást a Megváltójukkal (Jn 14,1–3.23–24; Ef 1,1–11; Zsid 11,36–40; Jel 6,9–11).

Természetesen nem a mártíromság az egyetlen üdvözítő út! Üdvözülésünkhöz azonban elengedhetetlen a teljes odaadás, az Atyánkba vetett bizalom!

Több ízben, több személynek mutatkozott meg az átszegezett, feltámadt Jézus. A mi igazi tavaszunk, látásom szerint, csak Krisztus testének egykori téli állapotából fakadhat. Ha akkor ő meg nem hal, a mi számunkra az Élet csak illúzió maradna nemzedékről nemzedékre.

Örvendjünk, kedves testvérek, a mag elhalásának és feltámadásának! Csak így nyílhatnak meg számunkra az örök élet, mi több, a mennyek kapui!

Jézus él!

P. L.