A tanár, „aki csak derékig látszik”?

Reggel 7:00, laptopbekapcsolás, enyhe (ön)iróniaként halkan, ébresztő – ráébresztő – jelleggel Emil Ruleztől „A lány, aki csak derékig látszik”… Fogmosás kávé, készülődés. De mégis hova, miért? Ezt a kérdést nem árt tisztáznunk – feltételezem – a jelen helyzetben sem, mielőtt bárhova is „elindulnánk”, bármerre is „lépnénk”. És igazából nemcsak az egyén szintjén, nemcsak a „hálóból a nappaliba”, hanem intézményi szinten is. Még mielőtt rohanunk, szaladunk, küldözgetjük a feladatlapokat, tanulnivalókat. Mielőtt szorongani kezdünk.

A Pannonhalmi Béla Baptista Általános Iskolában tehát e kérdésekkel igyekeztünk indítani a digitális munkarendet: Mi a célunk? Mi az iskolánk célja? Ezek közhelyesen könnyűnek tűnő, de igen nehéz kérdések, hisz nem beszélhetünk általánosságban a digitális oktatás, sőt az oktatás céljáról sem. Más célok mentén kell, kellene megszerveznünk egy iskola működését, mint 100 éve, mint 20 éve, de akár mint 5 éve. Valójában, ha jobban belegondolunk, már rég digitális munkarend folyik, az ismeretszerzés nagy része a digitális térben zajlik, nem az iskolában. Míg az oktatási intézmények biztosították az ismeretekhez, a társadalmi diskurzusokhoz való hozzáférést, természetesen ez másként volt. Azonban a kommunikáció és a kultúra egymástól elválaszthatatlan, tulajdonképpen a kommunikáció hordozza a kultúrát. Tehát bárminemű változás az egészet érintő változás. A kultúra modern, társadalomtudományos megközelítése egészen tág értelmű, Niedermüller szerint a kultúra fogalma magában foglalja a szimbólumok, eljárások, értékek olyan halmazát, ami generációról generációra öröklődik, illetve ahogy Geertz fogalmaz: „A kultúra a szimbólumokban megtestesülő jelentések történetileg közvetített mintáit jelenti, a szimbolikus formákban kifejezett örökölt koncepciók azon rendszerét, amelynek segítségével az emberek kommunikálnak egymással, állandósítják és fejlesztik az élettel kapcsolatos tudásukat és attitűdjüket.”

A fenti megközelítésekből világosan kiderül, hogy a kulturális változásokra, melyek körülöttünk – és bennünk – bontakoztak ki, nem lehet az egyszerű válaszunk az, hogy az írásvetítőt kicseréljük digitális táblára, az értékek terén pedig konzerváljuk magunkat a 20 évvel ezelőtti célok mentén. Manapság a gyerekek nagy része már évek óta digitális munkarendben él, ahonnan napi „x” órára kiszakad „iskola” címszóval. Magas óraszámban, sokszor csupán befogadóként hallgatja a tanító, tanár mondandóját a színes, interaktív médiaélmények után. Óriási a szakadék, minden fél igyekezete ellenére. De talán nem is ennek teljes áthidalása a cél.

Az iskolák szerepe megváltozott. Szélsebesen információkhoz juthatunk szinte bármiről, barangolhatunk virtuálisan a világ bármely táján. Rengeteg információnk van, ami ha nem is a „magas” kultúra része, de mindenképpen kulturális tőke. Hogy e színes kavalkádban hogyan szelektálok, kritikai gondolkodásom mennyire fejlett, milyen referenciaszemélyek, értékek mentén definiálom magam, személyes teremet mennyire tudom óvni, és emellett ki tudok-e teljesedni, képes vagyok-e önmegvalósítani, egyáltalán boldog életet élni stb., ezek olyan kompetenciák, faktorok, melyek „az életben való beválás” alapköveivé léptek elő.

Amiben kollégáimmal biztosak vagyunk, hogy az iskola nem több, nem is kevesebb, hanem egyszerűen más, mint ismeretátadási platform; a különbség minőségi. A nevelő-oktató folyamatok, illetve az ebből eredő értékközvetítés és formálás, – ahogy azt számos kutatás már bizonyítja – a személyesség, az egyéni kompetenciák okán vihetődnek sikerre, illetve vallhatnak kudarcot. Ezt tudjuk és fokozottan érezzük. Azért is bátorkodtunk „tollat ragadni”, és a fókuszt a személyesség dimenziójára irányítani, mert intézményünk, a Pannonhalmi Béla Baptista Általános Iskola a Baptista Szeretetszolgálat intézményeként inkluzív, befogadó szemléletű oktatási intézmény. Ahogy a küldetésnyilatkozatunkban áll: „Mennyi érték, és mily sok szépség él az ifjú lelkekben, mint drágagyöngy a kagylóban.” Ez a Pannonhalmi Bélától származó idézet fogadja a kapuinkon betérő kis elsőseinket, és e szellemiség kíséri őket végig a nálunk töltött tanulóéveik alatt, mely elv mellé tantestületünk, segítő szakembereink (pszichopedagógus, gyógypedagógus, fejlesztő pedagógus, logopédus, mozgásterapeuta, zeneterapeuta, művészetterapeuta, tánc- és drámapedagógus) tagjai egy emberként állnak. Iskolánk normál tantervű általános iskola, de emellett alapvető célkitűzésünk, hogy neveljük és oktassuk a sajátos nevelési igényű, kiemelt bánásmódot igénylő – eltérő fizikai, idegrendszeri adottságokkal és eltérő tanulási képességekkel rendelkező – gyermekeket a másság elfogadását segítve. Célunk, hogy iskolánk tanulói egészséges életszemléletű, érdeklődő, a természeti és társadalmi környezetben zajló folyamatokra nyitott és érzékeny növendékek legyenek. Intézményünk székhelye Kőbányán (Budapesten) található családias, gyermekbarát környezetben, de az egész ország területéről érkezhetnek hozzánk gyermekek. Intézményünk egyedülálló a tekintetben, hogy a különböző tanulási, illetve beilleszkedési zavarokkal küzdő (diszlexiás, hiperaktív, magatartás-zavaros stb.) gyermekek mellett nagy számban oktatunk és fejlesztünk jó intellektusú autista tanulókat. Nagy hangsúlyt fektetünk az elmaradások, hiányosságok egyéni és kiscsoportos, tanórai, illetve tanórán kívüli korrekcióján túl a kiemelkedő képességek, egyéni érdeklődések kibontakoztatására, a tehetséggondozásra. Hisszük, hogy minden gyerek valamiben tehetséges. Autizmussal élő gyermekeink körében gyakran tapasztalunk kiemelkedő, körülhatárolt képességszigeteket. Pedagógusaink feladata felismerni, alakítani, fejleszteni és ösztönözni őket. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy gyermekeink pályázatokon, kerületi versenyeken kiemelkedően teljesítenek, és a tőlünk kikerülő diákok sikeresen megállják a helyüket további tanulmányaik során. A speciálisan szervezett, céltudatos munkával, célzott gondozással és feltételekkel fejleszthetők a kiemelkedő képességek. A szaktárgyi tanulmányok terén ezt külön feladatok (gyűjtőmunka, kooperatív tanulás stb.) biztosítják, de szép számmal és eredményesen működnek a tehetséggondozó műhelyeink, illetve az alsó tagozatos diákjaink zeneterápiás és mozgásterápiás foglalkozásokon vesznek részt heti rendszerességgel. Tanulóink emocionális intelligenciájának alappillére a művészeti nevelés, szükség esetén művészeti terápia, mely óriási jelentőségű az úgynevezett „ép” és a sajátos nevelési igényű tanulóink személyiségfejlesztésében, de a képességfejlesztés eszköztárának is szerves részét képezi iskolánkban. Úgy érezzük, hogy a fentiek biztosítása alapvető és elengedhetetlen ahhoz, hogy a Pannonhalmi Bélától származó alapelvünk teljes mértékben helytálló legyen, vagyis a nálunk töltött idő alatt a „kagylók” kinyíljanak, a bennük rejlő értékek feltáruljanak, és segítségünkkel felszínre kerülhessenek az „igazgyöngyök”.

„Egészséges életszemléletű, érdeklődő, a természeti és társadalmi környezetben zajló folyamatokra nyitott és érzékeny növendékek legyenek” – sokáig ízlelgettük e sorokat, melyeket magunk fogalmaztunk meg pár éve. „Pedagógusaink feladata felismerni, alakítani, fejleszteni és ösztönözni őket.”

Többször elolvastuk a saját küldetésnyilatkozatunkat, és egyetlen szót sem találtunk a feladatlapok küldéséről, illetve a linken kiküldött, előre felvett tanítási órákról. Elkezdtünk gondolkodni azon, hogyan kell eljárnunk, egyáltalán mit tehetünk annak érdekében, hogy a pedagógus ne csak „derékig látsszon”, hanem mint ember, mint – mondjuk ki – referenciaszemély is meg tudjon mutatkozni. Hogy ne „csak” egy újabb vizuális inger legyen az információdömpingben! Hogy az ismeretátadási funkciót minőségileg túlhaladva értéket tudjon közvetíteni!

Amivel szembe kell néznünk mindenekelőtt, hogy ezek a kérdések nem új keletűek. Nem a digitális munkarend hívta őket életre. Ezt gondolni önáltatás egyéni és intézményi szinten egyaránt. A már meglévő cél- és értékvesztés domborodik ki vélhetően erőteljesebben, melyek a nevelő-oktató folyamatokat is sok esetben jellemzik. Ha ennek megoldására nem is, enyhítésére azonban tettünk kísérletet. (A bölcsek köve természetesen nem a miénk; inkluzív iskola mivoltunk előnyeként/hátrányaként a személyesség, konkrét célmeghatározás nélkül eddig sem tudtunk működni. Minden intézménynek a saját működési, eredményességi kulcselemeit célzott megtalálnia.)

Elsőként – a szülőkkel párhuzamosan – tájékoztattuk a gyerekeket is a kialakult helyzet részleteiről, illetve a várható jövőről. Ehhez egy színes, gyermekek nyelvén szóló anyagot készítettünk. Ezt azért tartottuk fontosnak, mert sokszor ütközünk abba a problémába, hogy úgymond a „gyerekek feje felett” intéződnek dolgok, melyek további nehézségekhez, gyűrűződő konfliktusokhoz/elfojtásokhoz vezetnek. Mindezt tovább támogatva, illetve a személyes kapcsolatok minőségét segítve hoztuk létre az online beszélgetőköröket. Ezek abból állnak, hogy az erre vállalkozó fejlesztő/terapeuta kollégák bizonyos időközönként felhívják a tanulóinkat, és egyszerűen megkérdezik, hogy hogy vannak, illetve mesélnek magukról, valamint segítenek az esetleges konfliktuskezelésben. A beszélgetés, azaz a reciprok, egymásra figyelő, adekvát módon visszacsatoló kommunikáció az érzelemkifejezés igen komplex agyi (emberi) tevékenység. Akár egy rajz elkészítésén keresztül jutunk el idáig, akár a zene eszközei segítségével, akár spontán módon. Többször hallottuk már a kritikát, hogy „csak” beszélgettünk vagy „csak” rajzoltunk órán, meg egyébként is ez „csak” egy technikaóra. Ki állapítja meg, hogy mi a „csak”? Mihez viszonyítva „csak”? Itt visszakanyarodnék a céljainkhoz. Ha nekünk az a célunk – és márpedig az a célunk –, hogy a tanulóink „egészséges életszemléletű, érdeklődő, a természeti és társadalmi környezetben zajló folyamatokra nyitott és érzékeny növendékek legyenek”, akkor az említett tevékenységek megvalósítása, illetve az erre való törekvés nem a minimum, hanem az optimum. Hasonló a „kézírás” kérdése. A digitális munkarend kapcsán fokozottan előtérbe kerül a kérdés: miért írunk kézzel? Hisz ott a gépen írás lehetősége, manapság nincs szükség kézírásra. Ez egy sokat vitatott kérdés, mely a szakembereket is megosztja. Tehát ez esetben is a saját céljaink mentén kell gondolkodnunk: a ránk bízott gyermekeknek szükséges-e, ha igen, milyen mértékben? Amint azt a fentiekben kifejtettem, hozzánk igen heterogén képességstruktúrával rendelkező tanulók járnak. Ami viszont elmondható, hogy a tanulási zavarokkal/nehézségekkel párhuzamosan rendszerint mozgásos/finommotoros problémák észrevételezhetők. A mozgás és a kognitív funkciók egymásra ható működések. Az írás igen magas szintű agyi és mozgásos tevékenység, mely megfelelő terjedelemben, formában, eszközökkel tulajdonképpen egy fejlesztő eszköz. (Hasonlóan a gyurmázáshoz, ugróiskolához, gyöngyfűzéshez; tendenciaként tapasztalható a játszóházi szolgáltatások, drága fejlesztő játékok, órák mellett ezen egyszerű, de nagyszerű tevékenységek háttérbe szorulása.) Ezt kihasználva, illetve erre építve vezettük be tanulóink körében az Én napló vezetését, mely abból áll, hogy az erre a célra rendszeresített füzetbe a gyerekek mindennap írnak pár gondolatot, illetve rajzolnak kedvük szerint. Hogy pluszteher-e a kémia-, matematika- stb. tanulás mellett mindez, szintén csak annak a függvénye, hogy mi felé szeretnénk haladni.

Ami – talán mindenki számára egyértelműen – siker, hogy a gyerekek többnyire még motiváltak. Hétről hétre halljuk: „Én is szeretnék Heti Ász lenni!” Hogy mi is ez? Minden héten a legszebb, legprecízebb feladatmegoldásokat iskolánk közösségi oldalán – a vonatkozó adatvédelmi szabályozásokat betartva – közzétesszük. Ez gyereknek, szülőnek, pedagógusnak egyaránt öröm. A konkrét produktum, az elvégzett munka boldogsága, mely mint öngerjesztő folyamat további elmélyülésre sarkall.

A tapasztalatszerzésre, mélyebb ismeretek szerzésére az otthoni környezet más keretet, más környezetet, más eszközöket biztosít, mint a tanórai munka. Nem tankönyvet tanítunk. A könyv csupán eszköz ahhoz, hogy a fent említett információhalmaz eljusson a tanulókhoz. Iskolai keretek közt jól használható segédeszköz, melyet egyéb módszerekkel szükséges kiegészíteni. „Segédeszköz”, tehát egy ablak a világra, nem a tanításunk célja. Az otthonlét számos olyan kiaknázható lehetőséget nyújt, amit a hagyományos keretek nem. Talán a mindennapi rutinnal összeegyeztethetőbb, úgymond természetesebb tanulási folyamatoknak teremt lehetőséget. Gondoljunk csak bele, hány készséget, képességet fejleszt, milyen remek, életszerű, több tantárgyat érintő feladatok születhetnek például egy borsófőzelék elkészítése kapcsán!

Mindemellett törekszünk az online tartott órák számának növelésére, a személyesség és a gördülékenység kapcsán minél több videós anyag készítésére, használatára. Például minden pedagógusunk készített egy videóüzenetet, melyeket szintén eljuttatunk a gyerekekhez.

Jelenleg itt tartunk eszmeiségben, illetve konkrétumok terén. Mindez egy helyzetkép, amolyan gondolatindító „mélyfúrás”.  Petőfi Sándor gondolatával élve: „az idő igaz, s eldönti, ami nem az”.

Tehát változunk; a kulturális-kommunikációs változások kapcsán hatványozottan alakulnak át az intézményeink, a kapcsolataink, a hit- és értékrendszerünk, az emberképünk, illetve mi magunk is.

Ebben az óriási „emberkísérletben” kutatói kíváncsisággal, de bizakodva tekintek a jövőbe. És a reggeli Emil Rulez után a szokásos esti olvasgatás közepette  a következő sorokba ütközöm:

„Rossz felfogás, hogy a tanárnak arctalannak kell maradnia, akinek nincs élete az iskolán kívül. Ez olyan, mintha a tévébemondóról azt gondolnánk, hogy deréktól lefelé nincs teste. Szerintem csak akkor lehet hiteles egy tanár, ha látják, hogy neki is vannak örömei, bánatai, félelmei, tud mérges vagy szomorú lenni.” (Szekrényes Miklós)

Papp Tünde
igazgatóhelyettes-gyógypedagógus
Pannonhalmi Béla Baptista Általános Iskola