Száz éve született Nagy János baptista lelkipásztor (1920–2011)

Édesapám, Nagy János a trianoni bé­kekötés évében, 1920. július 14-én Újpesten született. Édesanyja vele együtt hét gyermeknek adott életet. Két testvére néhány hónapos korában meghalt, öten felnőttek (Sándor 1912–1990, Lajos 1913–1994, József 1915–1985, Mária 1923–1982).

Elemi és polgári iskolai tanulmányait Újpesten végezte, majd a Budai Állami Tanítóképző Intézetben 1940-ben kapott diplomát. Szülei 1921-ben tértek meg és merítkeztek be. A család lelki otthona az Újpesti Baptista Gyülekezet volt. Édesapám mindig hálával emlékezett vissza Révész Zsigmond vasárnapi iskolai főtanítóra, aki által sok szép bibliai történetet ismert meg. Pannonhalmi Béla lelkipásztor igehirdetései, szülei példás hívő, imádságos élete nagyban hozzásegítették a megtéréshez. 1936. július 12-én merítkezett be Pannonhalmi Béla testvér által, s lett tagja az Újpesti Baptista Gyülekezetnek. Aktívan részt vett a fiúköri munkában, megválasztották annak elnökévé. Örömmel énekelt az énekkarban is.

1941-ben a székesfőváros pedagógusa lett. A Fiúárvaházban lett nevelő állandó bentlakással, ezért csak ritkán lehetett otthon mint szabadnapos. Nyáron pedig budapesti gyermekeket üdültetett a Balatonnál.

1938-ban egy Újpesten szolgáló szíriai misszionárius hatására 18 éves korától kezdve éveken át imádkozott azért, hogy Isten válasszon neki segítőtársat, és ne ő maga. Imáira válaszul Isten álomban mutatta meg (1942-ben), hogy Kolozs Ilonát, Kolozs József hajdúböszörményi lelkipásztor legkisebb leányát vegye feleségül. Az Úrtól kapott ajándéknak tekintették egymást, de a frigy megvalósulására hét évet kellett várniuk. Édesapám 1942 októberében bevonult tényleges katonai szolgálatra, s attól kezdve levelezés útján tartották a kapcsolatot, és várták Isten ígéretének és szerelmüknek a beteljesülését.

Először Szatmárnémetiben, majd Tasnádon töltötte katonaéveit (az 1940-ben visszakapott Észak-Erdély területén). 1944 szeptemberében került a frontra a Keleti-Kárpátokba, majd innen visszavonulással megérkeztek Budapest térségébe. Karácsony szentestéjét Budaörsön ünnepelte bajtársaival, amikor riadóztatták a századot. Mint a fogatolt vonatrészleg parancsnoka (hivatalosan: hadapród őrmester), éjszaka összegyűjtötte a faluban különböző helyeken elszállásolt katonákat, lovakat és szekereket. Közben a szovjetek már lőtték Budaörsöt is. Amikor reggel visszaért szálláshelyére, megdöbbenve látta a falat rádőlve arra az ágyra, amelyben addig éjszakánként feküdt. Hálát adott az Úrnak a megmentésért. Ezután Budapest felé indultak, és a lövöldözés, bombázás, gránátbecsapódások közepette csodálatos módon egyetlen karcolás sem esett rajta. Isten ismét megőrizte.

1945. február 7-én a Kis-Gellérthegybe épített Sziklaközpontba vezényelték hat honvéddal együtt egy kút ásása céljából. Itt esett szovjet hadifogságba február 10-én. Sok várakozás és huzavona után a transzport április 9-én érkezett meg az ukrajnai Donbász bányavidék Brjanka nevű hadifogolytáborába. Addigra már elsajátította a legfontosabb orosz szavakat, és megtanult cirill betűkkel írni. Mivel korábban kilenc évig tanult német nyelvet, így a fogság ideje alatt gyakran közvetített a német és magyar hadifoglyok, valamint a szovjet táborparancsnokság között. Brjankában töltött három és fél évet mint felszíni munkás; szabadulása előtt a regisztrációnál már orosz–magyar tolmácsként működött. Megérkezésekor az ő Bibliáját elvették, de egy nyíracsádi barátkozó közkinccsé tette a sajátját – egy magyar nyelvű Biblia az ezerfős táborban! Édesapám vasárnaponként 25–30 különböző felekezethez tartozó hívőnek tartott istentiszteletet, emlékezetből összeállított egy 50 énekből álló gyűjteményt „A reménység hangjai” címmel, és arra is volt ideje, hogy lelkigondozza a kórházban fekvő betegeket. Az Úr sok próba és viszontagság között megtartotta életét, sőt világíthatott sorstársai számára.

A szovjet hadifogságból 1948. október 3-án érkezett haza. Azonnal bekapcsolódott a dr. Haraszti Sándor és Kovács Géza lelkipásztorok vezette újpesti gyülekezet munkájába, különösen az ifjúsági szolgálatokba. Folytatta pedagógusi pályáját, és különböző fővárosi általános iskolákban tanított. 1949. február 3-án házasságot kötött Kolozs Ilonával a hajdúböszörményi imaházban. Ezt követően több mint egy éven át Pécelen laktak, és az ottani gyülekezetben szolgáltak, amelynek akkor bátyja, Nagy József testvér volt a lelkipásztora. November 22-én megszületett első gyermekük: Ibolya. A kis család 1950-ben Hajdúböszörménybe költözött Kolozs József lelkipásztor házába. Édesapám 1950–1952-ig az Egri Tanárképző Főiskola levelező hallgatója volt, 1952-ben kapott tanári oklevelet. A Hajdúkerület utcai iskola felsőtagozatán magyart és oroszt tanított. Ebben az időszakban született második és harmadik gyermekük: Ilona (1951) és János (1953).

1954-ben megerősödött benne az Úr elhívása a lelkipásztori szolgálatra. 1955 januárjában elfogadta a kondorosi gyülekezet meghívását, ahol április 24-én lelkipásztorrá avatták. Ezt követően több éven át teológiai tanulmányokat folytatott. 1957 augusztusában meghívást kapott a két angyalföldi gyülekezettől (Jász utca, Váci út) lelkipásztori szolgálatra. Ebben az évben, már Budapesten született a negyedik gyermek: Ágnes. 1958-ban egyesült a két angyalföldi gyülekezet, a közös imaház a Váci úti lett, a Jász utcait pedig lelkészlakássá alakították át. A gyülekezet taglétszáma folyamatosan emelkedett a megtérések, valamint az újrafelvételek és ideköltözések által (60 főről 120 főre). Sok testvér költözött Tarpáról és környékéről Budakalászra, Ürömre és Pomázra, akik a Váci úton találtak lelki otthonra. 1981-ig szolgált az angyalföldi gyülekezetben. Nyugdíjazása után 1986–87-ben kisegítő szolgálatra hívta vissza ismét a gyülekezet. Ezt megelőzően és utána is alkalmi és rendszeres szolgálatvégzésre kapott felkérést Budapest környékén, Dunántúlon és a Körösvidéken, sőt Erdélyben is. 1992 áprilisától 1993 augusztusáig, másfél éven át Kondoroson végzett helyettesítő szolgálatot. 2009 szeptemberétől – élete utolsó másfél évében – a budakeszi gyülekezet tagja volt Ilona lányával és Elek vejével együtt.

Közegyházi szolgálatai is voltak szép számmal. 1957-ben az akkor újrainduló Békehírnök korrektora lett, és ezt a munkát – három évi megszakítással – 1997. december 31-ig hűségesen végezte. 1978–79-ben tagja volt a szerkesztőbizottságnak, a lapban rendszeresen megjelentek lelki tartalmú írásai. 1957 őszétől kezdve tanított a Baptista Teológiai Szemináriumban orosz nyelvet, egyházszervezettant és pszichológiát. 1962–65-ig ő töltötte be a teológia igazgatói tisztségét. E szolgálat befejezése után az egyház számviteli adminisztrátoraként tevékenykedett 1979-ig, majd egy évig pénztárosi funkciót töltött be. Zenei és nyelvi képzettsége miatt tagja volt az Énekeskönyv-bizottságnak 1959–60-ban, és a legutób­bi­nak is 2002–2003-ban. Szenvedélyesen gyűjtötte a magyar és idegen nyelvű egyházi énekeskönyveket, esténként elővette egyiket-másikat, és harmóniumján sorra játszotta az ismert és „ismeretlen” énekeket. A rendszerváltás idején szorgos kutatómunkával egy vaskos kötetet készített „Tanulmányok A hit hangjai c. baptista énekeskönyvről” címmel (1991), amely bekötve, gépelt kézirat formájában fia tulajdonában van.

Nyugdíjba menetelét követően édes­anyámmal együtt Ilona lá­nyá­ék­hoz költözött Ürömre. Veje, Csürke Elek házuk tetőterében egy kétszobás lakást alakított ki részükre, ahová 1981 utolsó hetében költöztek fel. Hűséges segítőtársa 1990. március 15-én egy bal­eset következtében az Úrhoz költözött. Édesapám azonban nem maradt egyedül, szerető család, rokonság és testvérek vették körül, úgy otthon, mint a gyülekezetben.

Élete utolsó évtizedében gyakran meglátogatta a budapesti nazarénus testvéreket, akikkel a vasárnap délutáni istentiszteletet követően mindig nagy örömmel énekelte a gyermekkorától kezdve megismert gyülekezeti közös énekek „garmadáját” (egy-egy ilyen alkalommal 80–100 éneket is elénekelt a nazarénusokkal, akik ugyan­akkor nem tartják helyesnek énekkar létrehozását és szolgálatát az istentiszteleteken!). Soha nem rejtette véka alá szomorúságát a könnyűzenei stílus gyülekezeteinkben való térhódítása miatt.

2010 tavaszán egy fürdőszobai bal­eset következtében egészsége megrendült, járása elbizonytalanodott. Az addig aktív Isten szolgája szobafogságra kényszerült. Ezért aztán amikor az egyház vezetősége Spurgeon-díjjal ismerte el fél évszázados, sokrétű tevékenységét, a díjat az augusztus 22-én Tahi táborban megtartott konferencián fia, Kolozs Nagy János vette át.

Állapota tovább romlott, ősszel kórházba kellett szállítani. A karácsonyt még szerettei körében tölthette, de az új esztendő elején ismét kórházba került, ahol testének gyengülésével párhuzamosan egyre inkább felfelé figyelt, a láthatatlan, ám örökkévaló mennyei világ felé. 2011. február 22-én visszaadta lelkét Megváltójának. Temetése 2011. március 3-án volt az ürömi temetőben óriási részvét mellett.

Édesapám 90 évesen így emlékezett vissza hosszú életére: „Nem voltam méltó arra, amire Isten elhívott engem. Csodálom őt, hogy erőt adott mindezek elvégzéséhez. Kiváltságnak tekintem ezt, amiért Istent dicsőítem!”

Kolozs Nagy János
a Szolgatárs alapító társszerkesztője
és a Békehírnök volt felelős szerkesztője