„Uram, köszönöm, hogy legalább a kalapomat visszakaptam!”

Hálaadó ünnepélyt tartottak a Miskolc Belvárosi Baptista Gyülekezetben.

Egyszer egy templomban, a prédikáció után, a pap körbeküldte a kalapját, hogy a hívek abba tegyék az adományaikat. A kalap kézről-kézre járt, majd nemsokára üresen tért vissza a tiszteleteshez. A pap belenézett a kalapba, majd hálát adott, mondván:  „Uram, köszönöm, hogy legalább a kalapomat visszakaptam!”

E mindenkit megmosolyogtató történet, melyet Eszes Zoltán mondott, egyben elgondolkoztató is lehet a hálaadással kapcsolatban. Tudunk-e hálát adni? Igen, miért? Minden körülmények között? És hogyan tesszük ezt? Hogyan fejezzük és fejezhetjük ki hálánkat? Ezekre és még ilyen jellegű kérdésekre kaphatott mindaz választ, aki ellátogatott a Miskolc Belvárosi Baptista Gyülekezetbe szeptember utolsó vasárnapján. Ugyanis, ezen a napon – az előző évekhez hasonlóan- ismét hálaadó ünnepélyt tartottunk gyülekezetünkben.

A nem mindennapos eseményen nem csak a helyi gyülekezet szolgált, hanem hívő vendégeink is, akik a Csömör-Cinkotai baptista gyülekezetből érkeztek. Tulajdonképpen ez egy közös „csere” hálaadó ünnepély volt, ugyanis az ezt megelőző két héttel korábban a miskolci gyülekezetből látogattak el a csömöri gyülekezetbe, s akkor ők (is) szolgáltak feléjük. E jeles napok és szolgálatok kapcsán a két gyülekezet közel kerülhetett egymáshoz.

A miskolci délelőtti imaórán Bollók János csömöri gyülekezetvezető a 108. zsoltárral buzdított hálaadó imádságra.

Ezt követően Eszes Zoltán, a csömöri gyülekezet lelkipásztora, prédikált. Szolgálatának alapigéje a Márk evangéliumának 6. részéből a 45-52. versek voltak.

Ezek az igeversek alapján buzdítást hallhattunk arról, hogy Isten gondoskodik rólunk, Jézus Krisztussal örök közösségben vagyunk.

A prédikációt bizonyságtevések, az ifjúság szolgálata és énekek követték.

A gyülekezeti tagok általi szolgálatok a délutáni istentiszteleten is folytatódtak. Különböző korúak ajkáról hallhattunk különféle stílusban hálaadó bizonyságokat. Voltak, akik vers formájában és voltak, akik saját élettapasztalataik megosztásával fejezték ki Isten felé hálájukat.

A délutáni istentisztelet alapigéje, melyet ugyancsak Eszes Zoltán idézett, a Kolossébelieknek írt levél 3. rész 12-17. versei voltak. E szolgálat által hallhattuk, hogy Isten nemcsak a hangunkat hallja, hanem ismeri szívünk állapotát is. Továbbá az is elhangzott a lelkipásztor szájából, hogy a béke és a hálátlanság nem fér meg együtt.

A hálátlan és elégedetlen ember nem tud Isten békéjével megtelni, megnyugodni. A békesség nem tud uralkodni rajtunk, amíg nincs rendezett kapcsolatunk, új életünk. Felmerült az a kérdés, hogy megköszönünk-e dolgokat Istennek vagy csak panaszkodunk a hiányosságok miatt?

Jellemeznie kell a hálaadásunkat, hogy nemcsak dolgokért, hanem egymásért is hálásak tudjunk lenni.

Erre buzdít minket a Rómabeliekhez íródott levél 16. fejezete is.

Úgy gondolom, hogy maga ez a nap is egy jó ok volt arra, hogy hálát adjunk Istennek érte. S ha esetleg valaki akkor még ezt másképpen gondolta, jó útmutatást kaphatott arra vonatkozólag is, hogy mi lehet az akadálya annak, ha nincs a szívében hála.