Migránsokk

A migráns kérdéssel kapcsolatban tartottak fórumbeszélgetést a Pestszentimrei Baptista imaházban szeptember 20-án, vasárnap délután.

A meghívott vendégek, Gudovics Éva, a Magyar Rádió hírszerkesztője, valamint Révész Balázs, a Baptista Szeretetszolgálat migrációs koordinátora saját szakterületük szemszögéből vázolták a helyzetet, valamint a nagyszámban megjelent érdeklődők kérdéseire igyekeztek a lehető legjobb válaszokat megadni, de legalábbis segíteni abban, hogyan jussunk el saját magunk a helyes megoldásra. Aligha találni ma olyan családot, baráti vagy más közösséget, ahol ne lenne téma a menekültkérdés.

Néhány hónapja még senki nem gondolta volna, hogy ez a hirtelen jött embertömeg ilyen komoly feszültséget okoz kapcsolatainkban, és ilyen mélyen megosztja a társadalmat.

Sőt, ha őszinték akarunk lenni, a saját belső lelki világunkban is zavart okoz, hogy egyszerre van jelen az önzetlen segítségnyújtás ösztönös parancsa és az óvatosságra intő józanság, ami szintén emberi lényegünk része. Hogyan tudunk jó válaszokat adni, ha csak egy kis szeletét látjuk, ismerjük a valóságnak? Pontosabban: ha csak egy kis szeletét akarjuk látni a valóságnak, és sajnos legtöbbször csak azt, amelyik közelebb áll a meggyőződésünkhöz.

Istenfélő emberként azonban nem kerülhetjük meg az egyik legfontosabb kérdést: nekünk személy szerint mi dolgunk van ebben a helyzetben. Van-e dolgunk egyáltalán? Háló Gyula lelkipásztor kifejtette, akkor járunk el helyesen, ha a saját kompetenciánk területén belül maradva tesszük a dolgunkat.

Nagyon kevés, ha különböző fórumokon „szórjuk” a véleményünket, netán gerjesztjük a feszültséget önmagunkban és másokban is. Ha valaki úgy érzi, más területeken van elhívása, akkor azokkal foglalkozzon, és ne érezzen lelkiismeret-furdalást, hogy a menekültekkel nem foglalkozik tevőlegesen. Akit pedig Isten indít, az keresse meg azokat a kapcsolódási területeket, ahol a leghatékonyabban segíthet. Külön kell választanunk az egyénre testált krisztusi parancsot a befogadásról, illetve az állam feladatát, amely elsősorban a rend és biztonság fenntartására irányul, és nemzeti/nemzetközi szabályokhoz kötött.

Az viszont várható, hogy a migrációs helyzet kapcsán a Jézusba vetett hitünk mérlegre kerülhet, de nem feledkezhetünk meg ebben az esetben sem arról az egész Biblián átvonuló biztatásról, amely így hangzik: „Ne féljetek!” Végül felmerült az is, hogy mi lesz a feladatunk azokkal az emberekkel, akik valamilyen módon nem maradhatnak a gazdagabb nyugati államokban, és esetleg hazánkban találják meg új otthonukat.

Fel kell készülnünk a visszatérők integrálására, a kulturális szakadékok áthidalására, és az ellentétek, ellenérzések feloldására.

Kovács Viktória

A személyes felelősségről a migrációról való együttgondolkodás után

„Mert mindenkinek cselekedetei szerint fog megfizetni: azoknak, akik állhatatosan jót cselekedve törekszenek dicsőségre, megbecsülésre, és halhatatlanságra, örök életet ad.” (Róm 2,6–7) Mint ahogy az élet bármely területén, a migrációval kapcsolatosan is a kompetenciahatárok jelölik ki felelősségem határait. A kompetenciahatárom jelzi azt a kört, ameddig a képességem és a felhatalmazásom alapján lehetőségem vagy kötelességem cselekedni, beavatkozni, segíteni. Vagyis a felelősségem körén belül kell maradnom, amikor a társadalmi felelősségemről gondolkodom.

Ott van kijelölve a személyes felelősségem köre, ahol lehetőségem van a cselekvésre, a beavatkozásra. Ahol nincs lehetőségem cselekedni, ott nem lehet felelősségem. Ennek a tézisnek több következménye is van a tágabb társadalmi térben. Ahol nem tudok (mert nincs lehetőségem) cselekedni, azért nem lehetek felelős. Ez a tézis segít, ha lelkileg túlzottan érzékeny vagyok, hogy érzelmileg ne vegyek magamra akkora súlyt, amivel szemben tehetetlen vagyok.

Ahol nincs lehetőségem cselekedni, ott nincs kötelezettségem, nincs kényszer arra, hogy azért legalább véleményt nyilvánítsak. Ez a szánalmas hangemberek cselekvést pótló, látszatfelelősséget vállaló tevékenysége.

(Megj.: A beszéd, a véleménynyilvánítás még nem cselekvés, még ha a beszédaktus- elmélet tágan a szóbeli kommunikációt is cselekvésként fogja fel.) Természetesen van helye a véleménycserének a családban és a baráti körben, természetesen van helye a kérdezésnek a szakemberektől, de nem összevissza mindenütt és mindenkivel.

A véleményszabadság joga nem erőltetheti rám, hogy felelőtlenül beszéljek arról, ahol úgysem fogok tenni semmit. Természetesen emellett még azt is kell mérlegelnem, hogy felelősségi köreim (pl. önmagam, családom, munkám, segítő szolgálatom, tanulmányaim, ígéreteim, határidők stb.) milyen sorrendet határoznak meg. Ügyelnem kell arra, hogy ne mások, ne a közösségem, ne a média tematizálása, iránymutatása mondja meg, hogy mit tegyek, hol segítsek. Mert ha meg is teszem, ők akkor sem fognak felelősséget vállalni a tetteimért. Legfeljebb – ha engedelmeskedem nekik – learatják a diadalt, mintha ők cselekedtek volna.

A felelősség mindig az enyém marad, ezért az alapos és széles körű józan tájékozódásra alapozva mindig a lelkiismeretemre, a belső jó indítékaimra, lelkem igaz szándékaira és a Szentlélek sugallatára kell hallgatnom ahhoz, hogy azt mondhassam majd később is: azt tettem, ami az én dolgom volt, amit csak én tehettem. Másoknak nem lehet az a dolga, hogy nekem megmondják, mi az én dolgom. Így gyakorolták az ószövetségi szentek, és így gyakorolta maga Jézus Krisztus is.

Mert „sok özvegyasszony élt Izraelben Illés napjaiban, amikor bezárult az ég három esztendőre és hat hónapra, úgyhogy nagy éhínség lett azon az egész vidéken, de egyikükhöz sem küldetett Illés, csak a Szidónhoz tartozó Sareptába egy özvegyasszonyhoz. Sok leprás volt Izraelben Elizeus próféta idejében, de egyikük sem tisztult meg, csak a szír Naamán” – hangsúlyozta Jézus a személyes megszólítás és az isteni akarat fontosságát. De saját életében is így gyakorolta, hiszen sok beteggel találkozott, de nem mindet gyógyította meg.

A jó szándék és az együttérzés félre is vezetheti az embert, mint ahogy Józsué is beleesett ebbe, mikor a gibeoniták megkeresték őket, és ők csak azt vették figyelembe, amit személyesen láttak és hallottak. Így írja a Biblia: „Akkor kezükbe vették az emberek azoknak az útravalóját, de az Úr akaratát nem kérdezték meg.” (Józs 9,14) Jézus maga is okos megfontolásra int bennünket, és szavait kisebbnagyobb emberbaráti vállalkozásainkra is fontos értenünk! Így tanít: „Mert ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le előbb, és nem számítja ki a költséget, hogy telik- e mindenre a befejezésig? Nehogy – miután alapot vetett, de nem tudta befejezni – gúnyolni kezdje mindenki, aki látja, és ezt mondja: Ez az ember építkezni kezdett, de nem tudta befejezni.” „Vagy ha az egyik király el akar indulni, hogy harcba bocsátkozzék egy másik királlyal, vajon nem ül-e le előbb, és nem tart-e tanácsot arról, hogy szembeszállhat-e tízezer élén azzal, aki húszezerrel jön ellene? Különben követséget küld, amikor az még távol van, és megkérdezi a békefeltételeket.”

Mindez természetesen nem lehet akadálya annak, hogy segítséget nyújtsunk azoknak, akiket mindennapi utunk során Isten hoz elénk, mint ahogy a példázatbeli irgalmas szamaritánus is tette. Tájékozódjunk tehát alaposan, őrizzük meg az irgalom lelkületét, ismerjük fel személyes felelősségünket, és tegyünk meg mindent, amire csak lehetőségünk van.

„Ha a nyomorúság idején gyenge vagy, kevés az erőd. Mentsd meg azokat, akiket halálra visznek, és ne fordulj el azoktól, akiket a vesztőhelyre hurcolnak! Ha azt mondanád, hogy erről nem tudunk, az, aki a szíveket vizsgálja, beléd lát, és aki lelkedet őrzi, ismer; ő megfizet az embernek cselekedete szerint.” (Péld 24,10–12)

Háló Gyula