A kereszténység története során gyakorta előfordult – főleg azok körében, akiknek a megtérése egy-egy kiemelkedő vallási személyhez volt köthető –, hogy amikor idővel valami vélt vagy valóságos vétket fedeztek föl abban, aki az Úrhoz vezette őket, csalódottan hátat fordítottak a hitnek és a gyülekezetnek. Legtöbbször az sem tarthatta vissza az így kiábrándult hívőt, ha megbotránkozása leküzdésére azt tanácsolták neki, hogy a Megváltóra nézzen, és ne az emberre, az Úr megtévedt eszközére. Nem hatott e jó szándékú tanács annak ellenére sem, hogy mögötte megpróbált hitű keresztények tapasztalata állt, mely szerint még a szilárdnak tűnő emberi példaképek is okozhatnak csalódást, de a Megváltó soha.

A kegyesek ugyanis néha tényleg nem úgy viselkednek, mint ahogy az a hívőktől elvárt. Olykor „még a legkiválóbbak is megbotlanak” (Ézs 40,30), és a legjámborabb ember is megtévedhet. Több esetet hozhatnánk elő tapasztalatunk köréből, de a Bibliában is találunk jó néhány okulásunkra lejegyzett történetet Isten egy-egy kiváló képviselőjének megingásáról. Dávid, az Úr szíve szerinti ember Betsabéval bűnbe esik; a tanítványok a szenvedés éjszakáján megfutamodva cserben hagyják Mesterüket; Péter megtagadja az Urat, és évekkel később – már elismert oszlopapostolként is – képmutatóskodik. Az esendő emberekkel ellentétben csak Istenről mondható el: „Kőszikla ő, cselekvése tökéletes, minden útja igazságos.” (5Móz 32,4)

Az eddigieket figyelembe véve mégis kérdéses, vajon helyes-e az a tanács, hogy aki példaképet keres, ne emberekre nézzen, hanem az Üdvözítőre. Egyáltalán igazolja-e ezt így a Biblia? Mert amióta a mennybe ment Úr Jézus már nem látható ezen a földön, ugyan kire tekinthetnének az emberek eszményképet keresve, ha nem az ő követőire?

A Megváltó üdvözítő tervének lényegi eleme, hogy ő maga majd tanítványaiban lesz elérhetően jelen az emberek között: „Aki titeket hallgat, engem hallgat…” (Lk 10,16) Általunk teszi érzékelhetővé Isten fényét e világban: „Ti vagytok a világ világossága.” (Mt 5,14) Ha ez nem így lenne, akkor fölöslegessé válna minden igei kijelentés, amely a még nem hívők által szemlélhető és követhető életvitelre buzdít minket. Ha viszont belátjuk, hogy az üdvkeresők szinte kizárólag csak a mi életünkből tudhatják meg, hogy kicsoda valójában az Úr Jézus, és mit is jelent az ő országa, országlása, akkor már magától értetődő üzenetként fogadjuk az ihletett apostoli felszólítást: „legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban…” (Fil 2,15)

Istentől kapott rendeltetésünk összevetése életünk valóságával pirulásra késztet minket. Ismerjük ugyanis gyarlóságainkat, fel-feltörő önzésünket, önuralmunk hiányát, sikeréhségünket, hatalmi törekvéseinket.

Okkal kérdezhetjük önmagunktól: Krisztust tükröző ragyogásunk érvényesül-e napjainkban, a családok, a házasságok és az emberiséget meghatározó hagyományos közösségek felbomlásának idején? Egyáltalán észlelhető-e, számít-e kereszténységünk az intézményessé vált gyűlölködés, erőszak közepette, vagy amikor Isten ránk bízott csodás teremtésének kifosztásával, tönkretételével és meghatározó alapértékeinek kiforgatásával szembesülünk?

Ha az emberek nem jutnak el az Istenbe vetett hitig, vagy elveszítik meglévő hitüket a megízetlenült sónak minősülő jellegtelen keresztények miatt, akkor felelősséghárító módon nem mondhatjuk azt: „Egyáltalán, hogy jut eszükbe, hogy ránk nézzenek? Kik vagyunk mi? Istenre nézzenek, és ne ránk!” Az efféle kijelentés alázatosnak tűnik, de valójában felelősséghárító alázatoskodás csupán, az értünk életét áldozó Üdvözítő parancsának megtagadása. Mert mit is mond ő?

„Úgy tündököljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó tetteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16; RevKároli) Mérlegelnünk kell talán azt is, hogy ez a példává avató tündöklés egyáltalán lehetséges-e még. Úgy vélem, hogy igen, ehhez azonban magunknak is meg kell szabadulnunk a tökéletesség törvényeskedő értelmezésétől.

Egyfelől természetes, ha az emberek elvárják tőlünk – és mi is magunktól –, hogy viselkedésünk az Úr Jézuséhoz igazodjon, azaz ne imádjuk és ne is szolgáljuk a modern bálványokat, utasítsuk el a hazugságot, az erőszakot, a nyerészkedést, a dőzsölést. Másfelől azonban föl kell ismernünk azt is, hogy a tökéletesség nem már megvalósult hibamentesség, csalatkozhatatlanság, hanem arra való folytonos és következetes törekvés. Valójában embertársaink is ezt várják el tőlünk kimondatlanul is: a képmutatástól és a szenteskedéstől mentes őszinteséget.

Mindenekelőtt annak állandó érzékeltetését, elismerését, hogy mi is kísérthetők, esendők vagyunk, és mi is csak Isten bűnbocsánatából és kegyelemből élünk. (Vö. „Az Úr kegyelme, hogy még nincsen végünk, mert nem fogy el irgalmassága!” – JSir 3,22; RevKároli.) A hitélet gyakorlatában pedig botlásaink beismerését, megbánását, elhagyását és lehetőség szerinti jóvátételét. Ez, és csak ez lehet az a nélkülözhetetlen jellemző, a Krisztus-hívők érzékelhető többlete, ami által – már nem palástolt gyöngeségeik ellenére is – vonzó és követhető személyiségekként már elmondhatják, sőt el is kell mondaniuk Pál apostol szavával: „Legyetek a követőim, mint én is követője vagyok a Krisztusnak.” (1Kor 11,1)


Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!


Jónak lenni jó!