Hála legyen az Istennek kimondhatatlan ajándékáért!
A hívő ember minden öröme, boldogsága tulajdonképpen abból a nagy örömből fakad, amelyet karácsonykor meghirdetett az ég a földnek (Lk 2,10).
Ez az öröm csordul ki Pál apostol szívéből is, amikor Isten legnagyobb, leggazdagabb ajándékának még a jelzésére, megfogalmazására is szegény az emberi szókincs, ezért mondja „kimondhatatlan”-nak.
Ilyen ünnepélyes, kegyes, hallelujás himnusz után szinte ünneprontás anyagiakról beszélni, pénzadományról, perselyezésről. Pedig Pál apostol ezt nem ünneprontásnak, hanem éppen ellenkezőleg, ünnepszentelésnek tartotta. Ez az ujjongó aranymondás ugyanis annak a két fejezetnek a záradéka – 2Kor 8–9 –, amelyet Pál a jeruzsálemi szegény atyafiaknak szánt adomány propagálására szentel.
Pál azóta apostolává lett nemcsak a jeruzsálemi, korinthusi, macedóniai keresztényeknek, és levelei Szentírássá nemcsak a korinthusi, efezusi, római és a többi korabeli gyülekezetnek szóltak, hanem azóta az egész európai, ázsiai, amerikai, ausztráliai keresztényeknek is.
És ha azóta nem a jeruzsálemi, hanem az afrikai keresztény testvéreink éhsége égbekiáltó, akkor ma azokhoz – mindazokhoz – fordul, akik tudnának segíteni. Egyrészt azért, mert az eklézsia, az egyetemes újszövetségi gyülekezet, mint Krisztus titokzatos teste, egy test, s ha éhezik a száj, enni ad neki a kéz (vö. Túrmezei E.: A titokzatos test… – 1Kor 12,12–27). Másrészt pedig azért, mert a mulasztás bűnétől akarja megóvni mindazokat, akiket ugyan nem vet fel a bőség – ókori görögöket, újkori magyarokat –, de a szükség sem kényszerít az éhezésre (Jak 4,17).
„Boldog az, akinek gondja van a nincstelenre, ha bajba kerül, megmenti az Úr.” (Zsolt 41,2)
Nemcsak akkor lesz boldog, ha majd őt is megmenti bajából az Úr, hanem már akkor boldog, amikor gondja van a nincstelenre. Függetlenül attól, hogy fogja-e viszonozni ezt az Úr, vagy sem, hiszen – már az újszövetségi emberekről van szó – azért lehet gondja a nincstelenre, mert Istennek már gondja volt őreá. Legnagyobb ajándékát ugyanis, a „Kimondhatatlant” már neki adta azzal, hogy „az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk mindent vele együtt!” (Róm 8,32). Íme, görögök, íme, magyarok! Ilyen Istenben hisztek, akinek a lényéhez és lényegéhez hozzátartozik, hogy ő ajándékozó Isten. Aki hisz ebben az Istenben, aki „kimondhatatlan ajándékot” ad, az nem tud ellent állni annak, hogy tágra nyissa szívét és zsebét, amikor hálából ő is adhat. Isten kimondhatatlan ajándéka az ősforrása minden diakóniának, szeretetszolgálatnak. Milyen politikai, gazdasági vagy társadalmi körülmények miatt kellett éhezniük a jeruzsálemieknek? Pál apostol ezt nem részletezi. Tudja, hogy ennek az elemző elméletébe az éhezők nem haraphatnak bele, de azonnali gyakorlati gyűjtést szervez, hogy az adományokból mennél előbb kenyér legyen.
Ez most a legsürgősebb. Tehát megvalósítja a közismert igazságot, hogy „aki gyorsan ad, kétszer ad”. Nekünk sem az a fő feladatunk itt, hogy politikai elemzésekbe bocsátkozzunk a mai éhezők helyzetén. Bőven megteszik ezt más újságok és hírközlő eszközök, amelyekből ismerjük e válság felháborító – főleg külső – okait. Biztos, hogy segíti adakozókészségünket, ha tudjuk: nem a saját lustaságuk miatt kerültek éhező emberek a halál révére, de ez nem oldja meg problémájukat. Ahhoz, hogy megérjék a megoldást, a politikai, gazdasági rossz körülmények és okok megszüntetését, addig is enniük kell!
Mi szabja meg az adakozás mértékét annál, aki kereszténységét nemcsak úgynevezett „templomozással” gyakorolja, hanem Jézus Krisztusnak odaszánt élettel éli, de legalábbis törekszik erre? Nem a kampány nagysága, nem a meggyőzés eredményessége, még csak nem is a szükség mértéke – noha ez is óriási fokozó erő –, sőt, nem is valamiféle kegyes számítás (melyet az ige helytelen értelmezéséből éppen ki lehet olvasni: „Aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat” – 2Kor 9,6), hanem Isten „kimondhatatlan ajándékának” újra átélése. Mit kaptam én, Kit kaptam én Istentől, s benne, „Vele együtt mindent”, s ebben az isteni mindenben valóban minden benne van. Ebből a mindenből, mely több, mint a sok, sőt, több, mint az elég, hogyne telnék mások segítésére – bőven! Nem csupán annyi, hogy „perselyedbe aprót pörgetek” (B. M.: Üzlet, vagy hála?). Isten a legtöbbet adta nekünk, amit égen s földön lehetett. Úgy is, hogy a legdrágábbat adta egyszülött Fiában, úgy is, hogy a legtöbbet adta benne: önmagát (Jn 3,16; 14,9). Ennél többet senki sem adhat! Isten, mint legnagyobb ajándékozó, a legbővebben vetett, a legtöbbet vetett, amikor egyszülött Fiát vetette bele a földbe, halálba adott búzaszemként, hogy sok gyümölcsöt teremjen (Jn 12,24).
Ennek az isteni magvetésnek a gyümölcsei vagyunk mindnyájan, hívő keresztények. Életünket és örök életünket ennek az isteni adakozásnak köszönhetjük. A Szentírás – különösen pedig a 2Kor 8–9. része – az a kozmikus isteni mozdulat, mely összeköti az eget a földdel. Jóllehet a kétféle – isteni és emberi – adakozás közti különbség: ég és föld a szó legteljesebb értelmében. Boldog szolgálat ez, mert Isten szeretetének eredményét tükrözi. Azt, hogy a mi életünkben sem lett hiábavaló Isten kegyelme (1Kor 15,10). Nemcsak a mi örömünk lehet ez, hanem Isten öröme is. Az emberi és isteni öröm egymásba áradása, boldog, szent, örökkévaló ölelkezése. Íme: „A jókedvű adakozót szereti az Isten.” (2Kor 9,7) A magának való, fukar, fösvény óember halálából megszületik az új embertípus: a jókedvű adakozó. Ez válik egyetemessé az újszövetségi gyülekezetben. Ez az embertípus nem „fehér holló” az Újszövetség lapjain, hanem ez az általános. A kivétel képviselői nem éppen pozitív példák: Anániás és Szafira (ApCsel 5,1–10).
Jókedvű adakozókként adják önmagukat a tanítványok Jézus követésére, nem sajnálván hálót és halat, pénzt és pozíciót, otthont és családot. Zebedeus-fiak és Zákeusok szabadulnak fel az anyagi gondoktól a „ma lett üdvössége ennek a háznak” túlcsorduló örvendezésében, mely szellemi szintről láthatóvá, foghatóvá inkarnálódik, anyagivá, testté válik, a megajándékozottak karácsonyává: „Vagyonom felét a szegényeknek adom” (Lk 19,8), mert – ahogy Pál írja – „nem amiképpen reméltük, hanem önmagukat adták először az Úrnak” (2Kor 8,5), egész odáig menően gyülekezeti missziótörténetünkben, hogy ilyen énekek tükrözték a boldog szolgálat valóságalapját: „Mindenem az Úrnak adom, minden az övé…”
A hálaadás áldásai
Ha nem adsz, azt hiszed, hogy több marad,
pedig ki bőven vet, bőven arat,
s ki szűken vet, eléri azt a szükség.
De hogyha adsz, ne legyen kényszerűség,
se számítás, hogy Isten megfizet,
hiszen mit ő ad, több, mint a tized.
Ha áldozatra bármi ösztönöz,
e fontos ügyben sose rögtönözz.
Előre döntsd el, mennyit érdemel
Urad, ki mindig ad, és véd, emel!
Ő azt szereti, ki örömmel ad,
tehát adnod csak jó kedvvel szabad.
A „nincs” se szegje soha kedvedet,
a sír mindenkit szegényen temet.
De múlhatatlan kincset gyűjt, ki ad,
s a kínzó kapzsiságtól lesz szabad.
Hű Istenünknek van hatalma arra,
hogy minden kincsét úgy reád árassza,
hogy mindenütt mindenkor meglegyen,
mi kell. Nem szűken, sőt bőségesen.
Úgyannyira, hogy másnak is telik,
és pénztárcád mégsem szegényedik.
Mások részét is nálad teszi le
a gondviselés áldott Istene,
ki gazdagít a tisztaszívűségre:
kezed mások felé hajolhat végre.
S kit így ajándékoz szíved hálája,
annak szívéből is feltör a hála.
Isten jóságát áldja boldogan,
hogy ilyen jószívű testvére van.
S az Úr jósága rád is úgy kiárad,
hogy eltűnik a szívedből a bánat.
Hálád tehát ne legyen puszta szándék,
hiszen tiéd a legnagyobb ajándék,
Jézus, kiben az Úr áld szakadatlan,
s hogy még ki ő nekünk: kimondhatatlan!