Meláth Andreát sokan ismerik az operaszínpadról, vagy éppen az áprilisban megtartott Richard Strauss-estjére invitáló, körúton elhelyezett plakátokról. A Zeneakadémia Ének Tanszékének vezetőjével a Liszt Ferenc téri épület kávézójában beszélgetett a Figaro riportere.
– Számomra rögtön feltűnt két érdekesség az életrajzában. Harmincévesen szerezte énekművészi diplomáját, viszont annál nagyobb lendülettel vette kezdetét ez a pálya. Minek köszönhető ez?
– Meg sem fordult a fejemben, hogy énekes legyek. Gyerekkoromtól kezdve karvezetőnek készültem, így tizenkét évig tanultam zongorázni. A zene ott volt az életemben, de nem az énekesi pálya tervével. Az érettségi után szerelmes lettem, férjhez mentem, megszültem a fiamat, és közben folytattam a készülést a karvezetői pályára. Ennek kapcsán énekelni is tanultam. Az énektanáraim unszolására döntöttem végül az ének szak mellett, de még akkor sem vágytam a színpadra, így a tanárképző főiskolára mentem. Ezután is olyan tanárok kerültek mellém, akik a színpad felé orientáltak, és lassan felismertem, hogy az az én helyem. A bejárt út meghatározza az egész attitűdömet. Mivel nem készültem kiskoromtól erre, soha nem volt célom, hogy még magasabbra jussak. Minden siker, amit elértem, minden hely, ahol jártam, számomra ajándék az élettől. Ha ma be kellene fejeznem az énekesi pályafutásomat, akkor is csak hála lenne bennem azért, ami eddig megadatott.
– Volt valami kulcsélmény, ami megszerettette önnel a színpadot?
– Igen, maga a színpad. Azt az érzést, amit főiskolás koromban egy-egy fellépés előtt éreztem, nem kívánom senkinek. Rettenetesen izgultam. Egy-egy koncert előtt hivatásos anya, és minden más akartam lenni, csak hogy ne kelljen színpadra állnom. Aztán amikor nagy nehezen mégis kiléptem a közönség elé, rádöbbentem, milyen erős bennem a közlési vágy, hogy mondani akarok nekik valamit. Idővel aztán az izgalom egészséges szintre szelídült. A főiskola után a Zeneakadémián tanultam még két és fél évet Sziklay Erikánál. Innentől kezdve pedig szinte magától ment minden. Még egyetemista voltam, amikor fiatalokkal megrendezték az Operaházon kívül Mozart Figaróját. Cherubin szerepében én voltam az egyetlen, aki még egyetemista volt. Az előadást később Lovasberényben, szabadtéren is bemutatták. Ott volt az Operaház művészeti titkára is, aki az előadás után átadta a névjegykártyáját, hogy hívjam fel további szerepek ügyében. A magamért való küzdelemben soha nem jeleskedtem: természetesen nem hívtam fel. Néhány hónap múlva viszont ők kerestek meg, hogy egy Cosi fan tutte produkcióba hívjanak előénekelni. Innentől egymásnak adták a stafétát a szerepek. Előbb a klasszikus repertoár került terítékre, de két év múlva már Eötvös Péter Három nővér című darabjában énekeltem, és ezzel elindultam a kortárszene felé. Rá egy évre énekeltem először a Kékszakállú Juditját, amivel azóta tulajdonképpen bejártam a világot.
– Az operaszerepek mellett nem maradnak el a dalestek sem, éppen a Richard Strauss-dalestjére készül. [Az interjú megjelenésekor már a koncert után vagyunk. – a szerk.] Közelebb áll valamelyik műfaj önhöz?
– Mindig az áll hozzám a legközelebb, amivel éppen foglalkozom. Teljesen belemerülök ilyenkor, mindent tudni akarok róla, és a lehető legjobban akarom csinálni. Ezt pedig csak úgy lehet, ha maximálisan azonosulok vele. A daléneklés talán még hamarabb érintett meg, mint az opera. A dal nagyon intim és különleges világ. Két-három percben kell elmondani mindazt, amit egy egész operaszerepben, és nem lehet jelmez mögé bújni, vagy a többi szereplőre hagyatkozni, hiszen a zongorista az egyetlen – de nagyon fontos – szereplő az énekesen kívül. Egy dalesten az ember elénekel 20-22 dalt, és azt mind egyesével át kell élni, mint egy-egy operát.
– Kellett külön érési folyamat, befektetett munka a kortárszene megszeretéséhez, vagy egyszerűen csak egymásra találtak?
– A kortárszenével való barátságom is egy véletlennek köszönhető. Még főiskolás koromban be kellett ugranom egy koncertre, ahol Soproni József dalait mutattam be. Mire az Akadémiára kerültem, a ma élő magyar zeneszerzők már felfigyeltek rám, és egymás után kerestek fel a műveikkel. Ennek ellenére, azt hiszem, a 20-21. századi zene külön receptort követel meg. Korábban mindent olyan szépen megírtak, hogy a darabok egy jó zenésznek maguktól kezébe adják az előadás kulcsát. A 20. századtól szükség van egy külön érzületre, valósággal meg kell teremteni a művet.
– Hogyan lehet közelíteni az ilyen művekhez?
– Sok szabadidővel, ami természetesen nincs. Vannak ugyan szinte bel canto kortárs darabok, de az atonális zenére mindenkinek rá kell szánni az időt, hogy megtanulja. Ez alól én sem vagyok kivétel, nincs abszolút hallásom – sőt, szoktam mondani, hogy abszolút nincs hallásom -, így volt már többször, hogy 6-8 órát ültem a zongora mellett, és hangonként tanultam meg a darabot. Ez egy küldetés, nem pénzért csinálja az ember.
– Hiányzott valaha a karvezetői pálya?
– Egyáltalán nem! Mindig a helyemen éreztem magam. Csak az volt a kérdés, hogy tanítás vagy színpad.
– Hogyan kezdődött a tanári pálya?
– Ahogyan azt már sejtheti, ezt sem én kezdeményeztem. 2007 őszén felhívtak a pécsi egyetem Művészeti Karáról, hogy Kincses Veronika nyugdíjba vonulása után szeretnék, ha tudásommal gyarapítanám a tantestület munkáját. Nagyon megtisztelő volt a felkérés, annál is inkább, mert pályán lévő énekesként számolniuk kellett a fellépéseimmel, külföldi útjaimmal, de ennek ellenére jónak látták, hogy ott tanítsak. Rögtön mélyvízbe dobtak, mert azonnal szakirány-felelős lettem. A növendékeim sokat faragtak a személyiségemen. Öt évet töltöttem ott el. Sok volt a munka, a mesterképzések elindításának oroszlánrésze is az én feladatom volt. Ennek ellenére az a munkamennyiség a mostani zeneakadémiai teendőkhöz képest játszótéri kalandozás volt.
– Van valami központi elve a tanításban?
– Igen. Az első és legfontosabb szempont a növendék személyiségének megismerése és fejlesztése. Az éneklés nagyon furcsa dolog. A hangszerünk nem látható, a saját testünk részét képezi. Emiatt azt hiszem, az énektanítás 80%-a pszichológia, és csak 20%-a technika. A végcél persze mindenkinél egy bizonyos műveltség átadása, és egy olyan technika kiművelése, amellyel hosszú, egészséges és örömteli pályán tud végigmenni. Az út azonban mindenkinél más. Ezer watton égek minden órán, nem tudom félgőzzel csinálni. Nagyon erős bennem az adni vágyás, és nem nyugszom, amíg valamit nem tudunk megoldani!
– Mit lehet tenni az ellen, hogy a nehezen kijavítható, visszatérő hibák ne tegyék görcsössé az embert?
– Na, ez a pszichológia! Az éneklésben nem lehetnek görcsök. Egészen elképesztő számomra, hogy a fiatalok közül sokan milyen lelki görcsökkel élnek. Rengeteg stresszhatás éri őket már gyerekkorukban, és ezek mellett nem lehet zenélni. Nekem jó sorsom volt ilyen szempontból, a szüleim és a tanáraim egyaránt segítő légkörben neveltek. Ezt igyekszem megteremteni a tanítványaim számára is. Együtt akarjuk megoldani a problémát, hogy az éneklés nekik is jólessen. Ami technikailag rossz, az sosem jár jó érzéssel.
– Milyen tervek vannak most az Ének Tanszéken?
– Elsődleges feladatomnak tartom, hogy az oratórium- és dalének szakirány megkapja azt a rangot, ami az opera szaknak mindig is megvolt. Szeretném, ha ezen a szakirányon is lenne ária vizsga, zenekaros fellépés, színpadi gyakorlat, és minden, ami ehhez a pályához kell. A másik fontos újdonság az operavizsga-fesztivál. E téren szeretnénk külföld felé is nyitni, hogy a tanszéki munka a szlogenünkhöz híven tényleg világra szóljon.
– Hogyan fér bele az idejébe a sokféle művészi, tanári és vezetői munka mellett valamiféle szabadidős tevékenység?
– Sehogy, legfeljebb az emlékeimben. De én optimista ember vagyok, várom a nyarat, és örömmel emlékszem vissza a vidám pillanatokra. Szeptemberben Oszakában adtuk elő a Kékszakállút, és volt egy szünetnapunk. Átmentünk Kiotóba, és egy kerékpárral meg térképpel bejártuk a várost. Fantasztikusan szürreális élmény volt, és ezért is nagyon hálás vagyok, hiszen ez igazán keveseknek adatik meg. Ha nagyon fáradt vagyok, mindig visszagondolok erre a csodálatos bringázásra, nagyon sok energiát merítettem belőle!
– Ébren lehet tartani valahogy ezt a folyamatos lelkesedést?
– Időnként egy nagyot kell aludni, hogy az ember másnap felébredve úgy érezze, van értelme ma is letenni valamit az asztalra. Ebben is derűlátó vagyok, és a sokféle feladatot úgy élem meg, mint megtiszteltetést, és igyekszem a lehető legjobban csinálni.
– Mit tanácsolna a hallgatóknak, mire érdemes figyelni a pálya elején, hogy azt jó érzéssel járhassák végig?
– Az egyik legfontosabb, hogy nem szabad idegeskedni a pálya miatt. Sokan kétségbe esnek negyed-ötödéves korukban, ha még nem látják a helyüket a világban, ez pedig görcsössé teszi őket, átüt a produkcióikon. Türelemmel kell lenni!
A tehetség nem vész el! Ahogyan járom a világot, tapasztalom, hogy a legtávolabbi, ismeretlen országokból is jönnek nagyon felkészült énekesek. Ha valaki a szólista pályát választja, meg kell, hogy állja külföldön is a helyét. Ehhez pedig azt hiszem, három dolog szükséges. Az első, a legalapvetőbb, a szép hang; ez nem kérdés. Ám a szép hang önmagában rettentő unalmas tud lenni. Kell hozzá a második tényező, az egyéniség. Nagyon fontos a mondanivaló, a személyes jelenlét, az, hogy az előadásban tükröződjék az egész egyéniség, és ez valami átütő energiával jelenjen meg. Ezt észreveszik a karmesterek is. Őket elsősorban nem a szép hang ragadja meg, hanem az, ha valaki egyedi. A harmadik pedig a munka iránti alázat. Az énektanulásnak soha nincs vége. Változik a testünk, amihez mindig igazodnunk kell. Magunkévá kell tenni valamennyi szerepet, és ez munka. Egyszóval, arra bíztatok mindenkit, hogy dolgozzon türelemmel és alázattal, és keresse meg mindig azt, ami igazán ő.
Forrás: fidelio.hu
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
Köszönjük mindenkinek, aki idén a baptisták társadalmi szolgálatát támogatta adója 1+1%-ával!
