Egy szerda esti bibliaóra után megcsörrent a telefonom, egy ismeretlen szám hívott, és mikor felvettem, egy ukrán testvér szólalt meg benne (Natália Cifrinjec). Segítséget kért nyolc ukrán menekült számára, akik Gyula felé tartottak. Elmondta, nagyon fáradtak és szeretnének egy éjszakát megpihenni városunkban, tudnánk-e ebben segíteni. Gyorsan felhívtam a város szociális vezetőit, és azonnal rendelkezésünkre bocsátottak egy vendégházat.
Közben megérkeztek a vendégeink. Egy baptista lelkipásztor és családja ült a két autóban. Mariupolból indultak négy nappal korábban. Abból a városból, amelyről szinte mindennap hallunk a hírekben, ahol a leghevesebbek a harcok, ahol szinte már a földdel tették egyenlővé a háború előtt félmillió lakosú települést. Alexander Nagirnyák egy lelkes, négyszáz tagú gyülekezetet vezetett. A háborúban néhány hét alatt szétlőtték városát, az imaházat, az otthonukat. A közösség nagy része már korábban elmenekült, ők az utolsók között hagyták el a települést. Szinte mindent elvesztettek, a jövőjük bizonytalanná vált. Németország felé tartottak, ott él valamelyik rokonuk.
Mikor beléptek az imaházba, a lelkipásztor felesége odalépett a zongorához, és elkezdte játszani a Nagy Istenem, ha nézem a világot kezdetű éneket. Az egész család fennhangon énekelte ukránul. Olyan bizonyságtétel volt ez számomra, amellyel ritkán találkozom. Új értelmet kapott ez a sokszor énekelt dicséret. Lehet bármilyen reménytelen is a helyzet, tombolhat a sátán körülöttünk, akkor is Isten az Úr, az ő kezében van az irányítás, és ez ad reményt, ebben van a hívők kapaszkodója. A végén egymásért imádkoztunk. Különösen megható volt, hogy Alexander nem magáért, nem a háborúért, hanem értünk, gyulaiakért könyörgött.
Az a néhány perc, amit ezzel a családdal együtt tölthettem, örökre emlékezetes marad!
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
