Miattunk született meg „Maradjatok meg az én szeretetemben” (J. Kr.)

Mennyi ideje nézhette Isten, aki Atyánk, ahogy vergődve küzdünk a népek történelmében és a családok történetében, mert nem tudunk nem hinni abban, hogy van igazi élet. És ez a hitünk nélküle, a mennyei Úr nélkül hány és hány szörnyűségre késztetett bennünket, egymást nyomorgatva, olykor eltiporva, egymást kihasználva, könnyek között kínlódva. Bár bölcseink és tanítóink sokszor intettek bennünket a jóra, Isten keresésére, mégis oly kevesen találtuk meg őt. Olvasva saját és más nemzetek történelmét és a népek egymással való küzdelmét nem értjük, hogyan okozhattunk és okozunk magunknak és egymásnak folyamatos szenvedést.

A Mindenható végül megszánt bennünket, elküldte egyszülött Fiát közénk. Jézus Krisztus egyedül miattunk született a földre, mert bennünket csak az égi szeretet menthetett és menthet meg. Kellett és van is valaki, aki feltétel nélkül szereti a bukdácsoló embert. Így tudatta velem is, hogy szeretve vagyok Istentől függetlenedni akaró bűnösségemben, gyengeségemben, hogy megszabadulhassak azok magánzárkájából. Ő nagyobb, mint titkaim és rejtőzködésem szégyene, ezért vallom meg neki bűnösségemet, hogy örök megbocsátást találjak, hogy felmentve és megtisztulva mehessek tovább más emberként.

Karácsonykor mindenképp igazat kell mondani! Most így teszek én is: nem érdemlem meg, mégis Isten a megváltozásig és azon túl is szeret engem. Hiszem, hogy nem hiába szeret, hogy változom. Mert van hiábavaló szeretet is: amikor makacsul mindennapi maszatos tetteinkhez ragaszkodva nem akarunk jobbá lenni, és Isten szeretetét csak magyarázkodásra használjuk. De ugyanez a szeretet határozott erőt, őszinte bátorságot és kitartó reményt is ad a vágyva vágyott tiszta élethez. Hát hogyne szeretném őt ezek után? Hogyne szeretném őt, aki újból és újból kiszabadít esendőségem szakadékaiból? S bár megmaradok halálig csetlő-botló léleknek, aki egyre fogyatkozó testtel, szakadozó emlékezettel, gyöngülő lélekkel, mégis el nem csüggedve várja és harcolja a szív tisztaságát, az emberek szeretését. Igen, ezért parancsolta az Úr angyala Józsefnek is álmában a születendő fiúról: „akit nevezz el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből.” Nem tarthat többé fogságában a szégyen tehát, ha a földre született Jézus Krisztus az Istenünk.

Miért nem tudjuk mégis elhinni, hogy Jézus Krisztus szeretetből jött közénk? Sokunkat talán arra neveltek, hogy csak akkor örülhetünk magunknak, ha jól teljesítünk. Sokunkat egyáltalán nem hagytak magunkban örülni. Sokunkba azt sulykolták, hogy nem érdemeljük meg a jót. Sokunkat győzködték, hogy buták vagyunk. Sokunkat meggyőztek, hogy rosszak vagyunk, és a rosszaknak nem jár semmi jó. Sokunkat nem szerettek csak úgy, minden ok nélkül. Mivel nem kaptunk elég emberi szeretetet, ezért félünk, hogy nem is fogunk, és ezért nem merünk kockáztatni. Lehet, hogy mindezek megtörténtek velünk, de elmúltak. Vége. Felnőttként és fiatalként most már magunkhoz engedhetjük azt az igazi szeretetet, amely állandó, erős, feltétel nélküli, és mindent megváltoztat. Gyerekként, fiatalként útját állhatták, hogy megtapasztaljuk Isten minden értelmet meghaladó szeretetét, de most már senki nem teheti ezt velünk, ha hiszünk Jézus Krisztus csodát teremtő szeretetében. Ezért mondja Jézus Krisztus: „Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket: maradjatok meg az én szeretetemben.” Mert csak az isteni szeretet képes arra, hogy állandóan a megváltásunkat-üdvösségünket: a kiszabadításunkat, a megtisztulásunkat, a megváltoztatásunkat, a fejlődésünket, a kiteljesedésünket tartsa szem előtt.