Mikor az emberek meghallják, hogy értelmi fogyatékos nővérem van, sajnálni kezdenek. Pedig nekem ez így természetes. Mikor én megszülettem, Kriszti már élt.
Pont olyanok voltunk kisgyerekként, mint bármely más testvérpár. Együtt játszottunk; néha veszekedtünk; vagy ha éppen az kellett, segítettük egymást. Ezért nem szeretem, mikor az emberek sajnálkoznak, vagy arról faggatnak, hogy nem vagyok-e szomorú nővérem miatt. Nem. Én így szeretem őt. Pont annyit kaptam tőle, és általa Istentől, mintha egészséges lenne, sőt még többet is. Ugyanis olyan testvérem van, aki mindenkinél különlegesebb.
Nővérem nem tudja kimondani a K betűt, így sohasem ejtette tisztán a nevem, de egész gyerekkoromban Katalinkának szólított, holott rajta kívül soha senki nem hívott így.
Nővérem minden áldott este puszival és öleléssel búcsúzik el tőlem. Ha éjjel egykor érek haza, akkor is felkel, átjön a szobámba, és megölel. Minden este. Akármi történjen.
Nővérem öt óra harminc perckor kel, és hétre viszi iskolába apa. 20 éve minden reggel együtt autóznak, békességben, boldogságban. Ebben a félévben szerda reggelenként én is velük megyek. Testvérem attól való félelmében, hogy esetleg elkésünk, korábban fölkel, és egész reggel a nyomomban van. Leráncigálja rólam a takarót, kopogtat a fürdőszoba ajtaján, hogy siessek, hozza utánam a cuccaimat, és eddig még egyetlen egy alkalommal sem késtünk el.
Nővérem megtért. Énekhangja nincs, de teljes szívből dicsőít. Hangok nélkül, a szöveget mondva, becsukott szemmel, képmutatás nélkül.
Nővérem házikót, virágot, és szívecskét rajzol nekem születésnapomra, és tortát, pontosan annyi gyertyával, ahány éves vagyok.
Nővérem Isten csodálatos és egyedülálló ajándéka. Aki megtanított szeretni, elfogadni, türelmesnek lenni, odafigyelni, kitartani, lemondani és szeretve lenni.
Sokszor elmondják neki a szüleim, hogy ha majd ők már nem lesznek, akkor csak én leszek itt neki, és egész életében szüksége lesz rám. Ilyenkor csendben arra gondolok, hogy nekem pedig legalább ugyanolyan szükségem lesz rá.