Nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket: és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket. (1Kor 1,26-28)
Világéletemben kisebbségben voltam és vagyok.
Papgyerekként a szocializmus mindennapjaiban. Balkezesként egy balkezesekkel nem foglalkozó iskolarendszerben. Baptistaként egy református gimnáziumban. Egyedüli hívőként az ateista mérnök által felügyelt szövetkezetben. Más nézeteket gyakorló ifi vezetőként a rendőrségi szobában. Kísérleti színház tagjaként a színházba is alig járó gyülekezetben. Örök vándorlóként a többségében odaszületettek falvaiban és városaiban. Az egyetemes-testvériség hitével az egymással szembenálló és örökké harcoló rétegek között. Négy gyerek apjaként ezt csak módjával vállalók közösségében. Szervezet- és intézmény-hívők között Isten-keresőként. Meggyilkolt dédapák, teherbe ejtett dédanyák és Szibériába vitt nagyapák nem neheztelő unokájaként más népek és etnikumok gyűlölői között. Világéletemben tehát kisebbségben voltam. De sokáig nem tűnt fel.
Nálam sokkal jelentősebb történelmi személyekkel is megtörtént, hogy túl tudtak lépni a kisebbségi létük körülményein. Így vált a kereszténység is világegyházzá egy üldözött korban. Mert nem a kisebbségi lét a legnagyobb baj, hanem a mentális és szociális betegségek, a személyiség deformálódása. Ezt Jézus észre is vette és ennek megváltoztatásáért küzdött.
Némely kisebbségi létemnek alig volt következménye, de némelyik sorba zárta vagy zárja mind a mai napig az ajtókat előttem. Én is tudom hát, hogy mivel jár kisebbségben lenni.
Ma is sokféleképp vagyunk kisebbségben: fogyatékosként, szlovákként, románként, svábként és cigányként; baptistaként, jehovistaként és zsidóként; sosem elvált házasként; állami gondozott gyerekként, börtönviseltként; írástudatlanként; kínaiként és afrikaiként; női vezetőként; hitvalló Krisztus-követőként; énekesként vagy sportolóként; klasszikus zene szeretőként; aggastyánként.
Azt látjuk, hogy vannak olyan kisebbségiek, akiket nem a kisebbségi állapotuk határoz meg alapvetően, hanem az értékeik. És vannak olyan kisebbségiek, akik „hátrányos létükből” sikeres tőkét kovácsolnak vagy épp panaszáradatot. És vannak olyan kisebbségiek, akiknek minden álma az integrálódás, mert a különbségek nyomasztják őket. És vannak olyan kisebbségiek, akik fájdalmukat társadalmi bűntudatkeltésben kamatoztatják. És vannak olyan kisebbségiek, akik jelentősebben képesek hozzájárulni mások életminőségének gyarapításához, mint a legtöbb többségi. És vannak olyan kisebbségiek, akik elvesznek a társadalom számára. És vannak olyan kisebbségiek, akik álmodott jogaik teljesülésétől várják életük fejlődését.
Vajon mi a titka annak, hogy egyes kisebbséghez tartozók fejlődnek, szellemben-emberségben gyarapodnak, míg mások belebetegednek? Akkor hát nem is a körülmények, nem is a létállapotuk betegíti meg vagy gyógyítja őket?
A demokratikus szabályozás – bármennyire is emberséges és kisebbségeket pártoló – lényegéből fakadóan alkalmatlan arra, hogy a személyiségek gyógyulását, egészséges fejlődését és hatékonyságát eredményezze. Ugyanabból a putriból az egyik értékes művész, míg a másik panaszkodó alkoholista lesz. Ugyanabból a villából az egyik hasznos mérnökké válik, míg a másik naplopó aranyifjúvá. Mert a társadalmat nem az segíti vagy hátráltatja, hogy hány százalékot tesz ki a tehetősek, a női vezetők, a fogyatékosok, a cigányok, a scientológusok, az ortodoxok, a neológok, a homoszexuálisok, a vállalkozók aránya, hanem az, hogy milyen arányban vannak a becsületesek, a széles látókörűek, a szorgalmasok, a lelkileg egészségesek, a szerető szívűek, a tisztelettudók.
Ha egy kisebbségi csoport nem ezeket akarja tagjai sorában segíteni és megerősíteni, akkor ugyanolyan szánalmas, mint az a többség, amely szintén sokadrangú kérdésnek tartja ezeknek az értékeknek a megélését. De ha ezek megélésért száll síkra egy kisebbségi vagy többségi csoport saját tagjai körében, akkor tiszteletre méltó az a csoport, de ha csupán saját önző érdekeiért küzd, akkor a folytatólagos harc mellett tette le voksát, mert nem közösségre akar lépni, hanem csak győzedelmeskedni a többiek fölött.
Hova jobb tehát tartozni? A többséghez vagy a kisebbséghez? Ugye, hogy nem ilyen egyszerű? Én azt választanám, ahol több a fejlődés, az öröm, az emberség és a hit lehetősége. De hát ezt nem attól függően adja meg egy közösség, hogy a többségi vagy kisebbségi társdalom része. Mert az egészség nem többségi alapon dől el. Az saját döntés kérdése.
Sokan mondják magukat egészségesnek, de amikor megszólalnak vagy tesznek valamit, akkor kiderül az igazság. És még az sem biztosíték, hogyha valakik azt mondják: mi betegek vagyunk, de gyógyulni akarunk. Mert amikor elkezdődik a terápia, sokakról kiderül, hogy nem az egészség a vágyuk, csak az enyhület. Pedig fájdalommentes, változtatás nélküli gyógyulás ritkán van.
Ha egy többséghez vagy kisebbséghez tartozó ember egészségessé, harmonikussá válik, akkor rájön, hogy a csoport vagy réteg állapota nem akadály abban, hogy ő is hozzáadja gazdagságából mindazt, ami a nagy közösség fejlődését szolgálja. Ahogy Jézus Krisztust sem akadályozta sokféle kisebbségi léte abban, hogy az egész népért éljen. És milyen világraszóló eredménnyel tette mindezt. Érdemes őt ikonnak tekinteni ebben a kérdésben is.
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
