Ötvenéves a szegedi imaház

„…jóra fordította Sion sorsát az Úr…”

Az ötven évvel ezelőtti szegedi imaházavatásra visszaemlékezve az akkori helyzetünk és lelkiállapotunk kifejezésére a következő igét helyezte szívemre az Úr:

„Zarándokének.
Mikor jóra fordította Sion sorsát az Úr,
olyanok voltunk, mint az álmodók.
Akkor megtelt a szánk nevetéssel,
és örömkiáltás volt nyelvünkön…
Akik könnyezve vetettek,
ujjongva fognak majd aratni.”
(Zsolt 126,1–2.5)

„Zarándokének…”, mily találó ez még akkor is, ha Károlit olvasva „grádicsok”, azaz a templomba fölvezető lépcsősor jelenik meg lelki szemünk előtt. Mindenképpen a köznapi, a kisszerű felől az ünnepi, a nagyszerű felé lépkedőkre, a templom felé igyekvőkre utal. Patinás énekünkben ez már magunkra vonatkoztatva így jelenik meg: „Csak vándorok vagyunk, Fönt van a hon” (RHH 458). Bár a szöveg itt menny felé irányuló zarándoklásról szól, de van ennek egy földi vetülete is, amely sok ember és gyülekezet életében nem olyan meghatározó jelentőségű, mint volt a szegedi baptisták történetében.

Vegyük például a 19. század második felében alakult Budapest Wesselényi Utcai Gyülekezetet. Másfél évszázados története során egyszer sem kellett új imaházba költöznie. Ezzel szemben viszont a 20. század első éveiben született szegedi baptista közösség 1972-ben, fennállása 66. évében, a 21.(!) istentiszteleti helyet birtokba véve érkezett meg mostani otthonába. Isteni csodaként kell számontartanunk azt, hogy jóllehet a gyülekezet egy-egy bérelt vagy kölcsönzött imatermében átlagosan bő három évig tartózkodhatott csak, a megtartó Úr kegyelméből mégis fönnmaradt. Istenben bízva folytatta viszontagságos zarándoklását. 

Szegedet sokáig elkerülték az országos baptista vezetők. Szinte csodaszámba megy, hogy 1924 májusában Somogyi Imre, a baptisták akkori elnöke mégis eljutott a Tisza-parti nagyvárosba, és itt evangelizált. Látogatásáról beszámolva többek között a következőket írta a Békehírnökbe:

„Szegeden csak egy maroknyi népből áll a gyülekezet, de amilyen kicsi, olyan eleven és életrevaló! Fontos volna, hogy Magyarország második nagy városában a mostani szűk, bérelt imaterem helyett megfelelő házhoz juthatna a gyülekezet. A missziómunka is eredményesebb lenne… Adjon az Úr bizonyságtevő erőt és rendíthetetlen bizodalmat, kitartást ottani népének!” (Békehírnök, 1924/11. sz.)

Ez utóbbira, a kitartásra különösen nagy szüksége volt gyülekezetünknek, mert e próféciát követően, annak beteljesedéséig még közel fél évszázados vándorlás és tizenkét újabb állomás várt reá. Ám végül mégis beteljesedett és mi átélhettük azt, hogy „jóra fordította Sion sorsát az Úr”, használatba vehettük a 270 férőhelyes korszerű, jól felszerelt imaházat, gondviselő Istenünk hálával fogadott ajándékát.

Az akkor kilencven tagú, építő gyülekezetből mára már sokan fölcserélték a szeretett földi hajlékot a Megváltó által készített, örökkévaló mennyei hajlékra. Mi azonban, akik még itt maradtunk a templomépítők közül, szeretnénk elmondani nektek, akik azóta lettetek az Úr szegedi baptista háznépének részévé, hogy mit éreztünk imaházunk 1972. évi decemberi birtokbavételekor, majd 1973 júniusában annak fölavatásakor. Az ige szavával szólva:

„Olyanok voltunk, mint az álmodók”, pontosabban, mint a hosszú-hosszú időn át valami szépről, valami isteni jóról ábrándozók. Egyszer csak csodára ébredtünk, és megragadhattuk azt, amiről olykor kishitűségünkben már-már azt véltük, hogy örökké csak vágyálom marad.

Azokban a napokban eszünkbe jutottak a tervezés és az építkezés során utunkba került, ám rendre elhárult sátáni akadályok is, és meggyőződtünk ismét arról, „hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál” (Róm 8,28).

Csak egy mozzanat a sok közül: a végül megvalósult építési terv előtt öt korábbi tervünket gáncsolta el a hatóság. Mi azonban egy-egy elutasítás okozta csüggedésből magunkhoz térve, az Úrhoz fohászkodva megint egy újabb tervet készítettünk. Amikor aztán 1973 elején időrendben sorba raktam az építési iratokat, ámulva észleltem, hogy az első tervünk még csak 130 lélek befogadásával számolt, ez a létszám azonban az újabb tervekben egyre nőtt, míg végül elérte a mai 270-et!

Ti, akik a legtermészetesebb tényként fogadjátok, hogy van egy szép és jó imaházatok, talán kezditek érteni, hogy miért is volt olyan rendkívüli élmény az akkori gyülekezetnek az az ötven évvel ezelőtti használatba vétel.

Nekünk az a nap mindmáig az Istenbe vetett hit diadalának napja, amelyen beteljesedve láthattuk, amit az Örökkévaló ígér évezredek óta minden gyermekének, az őket egy testbe foglaló gyülekezeteknek, és nem utolsósorban érettük fáradozó lelkipásztoraiknak:

„Akik könnyezve vetettek, ujjongva fognak majd aratni”. Igen, mi akkor egy sajátos aratási ünnephez érkeztünk, nem csoda, ha túlcsorduló hálával szívünkben, „megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön”.

A mai örömünnepen nem tudok jelen lenni közöttetek, hogy együtt adjak hálát veletek a fél évszázada tizenhat hónap alatt veletek összefogásban fölépített imaházért. De egykori lelkipásztorotokként buzdítalak titeket, most nem egy néhány hónapos, hanem egész földi éltetekre szóló feladatra:

„ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által” (1Pt 2,5).

Pásztori szeretettel: Győri Kornél

Elhangzott 2023. június 3-án, a Szegedi Baptista Gyülekezet hálaadó istentiszteletén, a Martin Luther King-kápolna fölavatásának 50. évfordulóján. Felolvasta a szerző fia, Győri Attila (Vác).