Itt van már a jó idő, közeleg a nyár, és egyre több lehetőség nyílik ilyenkor arra, hogy megosszuk embertársainkkal a Krisztusban való hitünket. Táborok, nyaralások, missziós utak. S bár a lehetőség adott, mégis azt veszem észre, hogy nehezen mozdulunk, vagy ki sem használjuk ezeket.
Mahatma Gandhi, indiai vezető feddően mondja a kereszténységről: „Véleményem szerint a keresztény hit nem fér össze a sok prédikálással vagy beszéddel. A keresztény hitet megélve és alkalmazva lehet a leginkább terjeszteni. Mikor fogjátok Jézus Krisztust valóban a Békesség Fejedelmévé koronázni, és mikor fogjátok Őt tetteitek által a szegények és elnyomottak bajnokává kikiáltani?”
Könnyen felfedezhetjük, hogy az evangéliumokban Krisztus a misszióra, a szolgálatra hívja a követőit. Jézus példázatai (például a Máté 25, 31-45-ben) azt tanítják, hogy amikor a szenvedő világ felé szolgálunk (betegeknek, árváknak, foglyoknak), akkor Urunk legbelső vágyának teszünk eleget.
Szilárdan hiszem, hogy nem nyújtunk fiataljainknak világos képet arról, hogy mit jelent Jézus követőjének lenni, ha nem segítünk nekik megérteni, hogy Krisztus elhívása szolgálatot és missziót jelent.
Következzen néhány tanács arról, hogyan tudjuk ezt a leghatékonyabban tenni:
- Beszéljünk fiataljainknak rendszeresen a misszióról és a szolgálatról.
- Tegyük kívánatossá előttük ezt a dolgot.
- Teremtsünk hagyományt. Keressünk olyan missziós lehetőségeket, amelyek folytathatóak.
A Rákoshegyi Baptista Gyülekezetben például minden évben meglátogatunk a fiatalokkal egy határainkon túli magyar települést. Eleinte nagyon nehezen mozdultak erre, de most már ők maguk kérdezgetik, hogy mikor megyünk idén, és nagyon várják ezt a missziós utat. Itt aztán általában családokat látogatunk, gyermekfoglalkozásokat tartunk, a helyi emberekkel beszélgetünk, és a gyülekezetekben szolgálunk azzal a kicsivel, amink van.
Még egy fontos dolgot tartok itt megemlíteni. Tanítsuk meg a fiataljainkat arra, hogy a társadalmi cselekvés és az evangelizáció elválaszthatatlan egymástól. Dietrich Bonhoeffer mondta:
„Éhen halni az éhezőt vétek Isten és a felebarát ellen, hiszen ami Istenhez a legközelebb áll, az bizonyára a felebarát szüksége. Krisztus szeretete ugyanúgy kiterjed az éhező emberre is, mint rám. Ha az éhező nem jut hitre, akkor ez azoknak a hibája, akik nem adtak kenyeret neki. Kenyeret adni az éhezőnek annyi, mint utat készíteni a kegyelem számára.”
Persze mondhatjuk, hogy ez azért már túlzás, de mielőtt ezt tennénk, lássuk meg sorok mögött megbújó igazságot.
Azon a helyen, ahova mi a fiatalokkal járni szoktunk, nagyon sok magyar ember él, a legmélyebb szegénységben, nyomorban. Sokszor megtapasztaltuk azt, hogy mihelyst megosztottuk velük az ételünket, és ruhát adtunk a meztelen testükre, rögtön jobban megnyílt a belsőjük Isten örömhíre számára.
Ráadásul ez a fiatalok fejlődésében is sokat segít. Megtanulják az adakozást, megízlelik, hogy milyen nagy áldás segíteni egy szűkölködőn, hazaérve pedig, sokkal hálásabbak lesznek az otthoni javakért, mint korábban. Rengeteg ilyen, és ehhez hasonló jellegű mondatokat hallottam eddig a szájukból:
„Eddig észre sem vettem, hogy van fürdőszobánk. Mostantól kezdve minden nap hálát fogok adni érte.” „Hálás vagyok érte Istennek, hogy megtanultam írni és olvasni. Döbbenetes, hogy van a világnak olyan része, ahol a többség nem tud.”
Szervezzünk hát missziós utakat, és bátorítsuk szolgálatra a fiataljainkat. Megéri.