Baptista Művészeti Alkotóhetek / Csobánné Stelkovics Edina írásaiból

Csobánné Stelkovics Edina novellája – Megközelítések – Baptista Alkotóhét 2022

Várakozás/Bújócska

Az ősz váratlanul érkezett. A vonat zötyögve szelte át az alföldi tájat, ahogy a munkahelyemre igyekeztem. Azt láttam, hogy nincs föld és ég, csak végtelen fehérség. A köd szinte tapinthatóan nehezedett a tájra. Olyan erősen hasított belém az elvesztegetett napok fájdalma, hogy elhatároztam, hogy az első adandó alkalommal, kihasználjuk majd a jó időt, és szervezek a gyerekeknek és a barátaiknak egy játékos délutánt valahol a természetben. Amíg megtehetem. Amíg nem húzzák el kamaszosan a szájukat, ha valami mást kell csinálni, mint amit a kedvenc tiktokker vagy youtuber diktál.

Az ötlet, hogy biciklizzünk át a közeli kiserdőhöz, meglepő sikert aratott. Néhány üzenet, és összeállt a csapat. Hat tízéves, és két lelkes anyuka szombat délután meghódítja a vidéket.

Csodálatos napsütésben indultunk el. A településtábla lett a napi snap, és ott vagyunk már, kérdések nélkül, nevetgélve érkeztünk meg az erdő előtti tisztásra. Szendvicsek és édességek kerültek elő és tűntek el ugyanolyan gyorsan, miközben a kiéhezett vándorok letelepedtek a plédeken. Mindenki hozta a kedvenc játékát, és még könyvek is felbukkantak a táskák mélyéről. A pihenés után újra mozgásba lendültek a kis zsiványok. 

− Anya! Gyere te is játszani! Nem te leszel a hunyó!
Kisebb rábeszélésnek engedelmeskedve futottam én is a gyerekekkel. Az ismeretlen terület egyik távoli pontján kerestem menedéket. A tisztás és az erdő találkozásánál találtam egy öreg, kidőlt fát, tökéletesnek tűnt. Körbenéztem és furcsállottam, hogy egy gyerek sem találta olyan kiválónak ezt a helyet, mint én. Ahogy ki-kilestem a búvóhelyemről, egy régen átélt érzés bizseregtette a testem. Istentiszteletek után gyakran bújócskáztunk a kis falusi templom udvarán. Ott éreztem ezt a hasonló, izgatott várakozást. Az egyik legjobb hely a fal és a drótkerítés szűk ösvénye volt. Egyik délután kiabálni kezdett az unokatesóm, és kiderült, hogy a drót közé szorult egy bagoly. A madár teste szabadulni próbált, de az egyik szárnya szétborzolt tollakkal, hosszan elnyúlva kapaszkodott egy kiálló drótdarabba. Kétségbeesetten vergődött, félelmetes sikításokat hallatva. A felnőttek kiszabadították, hogy utána egy kalitkába zárva meggyógyítsák, és közben légpuskával verebeket lődöztek neki eleségül. Iszonyodtam ettől a helyzettől, és felháborodtam azon, hogy szükség van halálra, hogy valaki más esélyt kapjon az életre. Évek múlva azonban magam is megértettem ezt.  

Teltek a percek, örültem, hogy jó helyre leltem, és reménykedtem, hogy nem találnak rám. A várakozás közben egyre kevesebb zaj jutott el hozzám. 

Küzdöttem és harcoltam a magammal, hogy ne merészkedjem elő. Lekuporodtam a fa tövébe, és figyeltem. És elkezdtem igazán várni. Úgy, hogy közben nem kapálózom, nem kezdem megoldani a helyzetet, és nem gyártok megoldási stratégiákat. Csak megélem ezeket a perceket így, békességben.  Élvezem, ahogy az őszi nap fénye melegíti az arcom. Mellettem a földön hangyák sürögnek. 

Táncot járnak a méhek a fejem felett, csak a hangjuk közeledő és távolodó zümmögése érezteti, hogy jeleznek, üzennek egymásnak. Vajon hogyan változna meg az életem, ha figyelnék a jelekre? Ha mi is érzékenyen fordulnánk egymás felé, mint ezek a méhek, akik nem kérdőjelezik meg a kijelölt feladataikat. Teljesítik, és az egész család eredményes lesz. Fekete rigók ugrándoznak a kökénybokrok alatt. Mérnöki pontossággal szerzik meg áldozataikat a föld alól. Nekik sem kell tanítani a nem láthatókba vetett reménységet. Utána a fenyőfa legmagasabb pontjára repül. Messze van, de éneke élesen hirdeti Isten nagyságát.

Hűvös levegőt hoz az arcomba a szél, megrezegteti a fűben elszórt százszorszépek színes szirmait. Alig érezhető, mégis elég ahhoz, hogy ezek az érzékeny, bársonyos levélkék életre keljenek. Összehúzom a cipzárom, és nem engedem, hogy a gondolataim máshová röpítsenek. Itt és most kaptam időt, hogy Rácsodálkozzam. Hogy újra a jelenlétébe lehessek, átadva magam a betöltekezésnek.

Elvesztettem az időérzékem, szürkülni kezdett, így előmerészkedtem. Amíg tudtam, hogy keresnek, izgalmas volt elbújni. De így?! Hová tűnhettek a többiek? 

A csönd egyre erősebben közrefogott, felkapott és visszalökött. Kiáltottam, de senki nem felelt. Lehetséges az, hogy engem, a felnőttet itt hagytak? Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Még csak néhány perce, hogy azt éreztem, ha Ő velem, kicsoda ellenem. Most pedig itt állok egy nevetséges helyzetben, és azonnal kétség járja át a bensőm. Milyen törékeny a pillanat, ha nem a bizonyosság, hanem az érzések vezetnek. Szándékosan lecsendesítem a szívem, és engedem, hogy átjárjon a remény, hogy Valaki hamarosan visszajön. A gyerekek elégedettséggel az arcukon, pukkadozva táncolnak körül a jól sikerült tréfa miatt. De tudom, hogy az igazi várakozás most folytatódik igazán bennem.

I.

Az Adullám kávézó mellett elhaladva gyors léptekkel szelte át a háromszögletű főteret. Nem érzékelte a harangjáték hangjai közé keveredő, a romkert kövein egyensúlyozó gyerekek zsivaját, sem a szökőkúttól arcára érkező vízpermetet. Mint a frissen varrt seb cérnája között előbukkanó véres szövetek, úgy lüktettek és vádolták a szívében visszhangzó kérdések: Miért velem történik? Miért hagytam már megint? Az Eszterházy Kávézóval szemben megállt egy pillanatra, a kút langyos vizével megmosta az arcát, és inni kezdett, mintha soha nem akarná abbahagyni. A Duna lassan hömpölygött előtte, a szél hívogatóan fodrozta a felszínét. Határozott léptekkel indult el a Révállomás felé, és lendülettel rúgott egy lehullott gesztenyébe, melynek zöld tüskéje a nagylábujjába mart és irányt változtatva puhán az útra gurult. Követte tekintetével, miközben a közeledő terepjáró fényszórói elvakították. Az autó csikorogva fékezett, és a kormány mögül jól ismert szempár villantotta rá igéző tekintetét. Nem akart belenézni, nem akarta újra látni, nem akarta, de már késő volt. – Hé, bébi! Ne csináld! Nem úgy gondoltam! Csak téged szeretlek! Komolyan! Gyere, szállj be! Látom, hogy akarod! Na, így vagy szép, ha mosolyogsz! Átmegyünk Tahiba, mit szólsz, szeretsz ott lenni, nem? És a mai kuncsaftokat megcsinálod holnapra, jó? Mondom, hogy szeretlek, na!

A kerék alatt sajgón szakadt ki zöld ruhájából az elrúgott, éretlen vadgesztenye fehér húsa.

II.

– Mamiiii! A fű csiklandozza a talpam, ahogy te szoktad! Emlékszem, mikor először hozott ki ide anya, nem engedte, hogy felmásszak a romokra, csak úgy, ha egy kézzel belé kapaszkodom, még jó, hogy nem tudják, hogy az oviban miket csinálok Attilával! Mindig felmászunk az űrhajó alakú mászóka tetejére, és elengedett kézzel, csak a lábunkkal csimpaszkodunk és kiabálva hívjuk a többieket, hogy ki akar menni a hajón, ki akar menni a hajón? Persze mi vagyunk a kapitányok Attilával. A múltkor a tesója hörcsögét becsempészte az uzsis táskájába, és nem is derült volna ki, csak azt is felvittük a hajóra, és Sári pont alattunk állt, mi meg véletlenül ráejtettük a fejére. Az meg persze sivítozva elszaladt. Nem, nem a hörcsög, hanem a Sári. A hörcsög jó fej, az csak nevetett. Szerintem kinevette a Sárit, és élvezte, hogy volt egy izgis napja, nem csak az a kerék körbe-körbe. Azért jó, hogy nem vagyok hörcsög. Bár anya azt mondja, hogy állandóan pörgök, és meg sem állok, mint egy ringlispíl, legalábbis a szomszéd néninek ezt mondta egyszer. Nem tudom, mi az a ringlispíl, de valami spéci dolog lehet, mert az anyu nagyon büszkén mondta. Mondjuk az előbb az a néni is eléggé pörgött, majdnem hasra esett a téren. Bár azt is anyu mondta, hogy ha sokat iszom, akkor béka nő a hasamba, ami nem is igaz, mert a békáknak nem lenne elég hely a hasamban az ugráláshoz. Délután, a Duna-part felől jöttünk ide a térre, és véletlenül leszakítottam egy még zöld gesztenyét, és anyu hasához nyomtam, hogy vááá, egy béka, és tényleg úgy megijedt, hogy kicsapta a kezemből, és leszidott, hogy ne szórakozzak vele. Majd hazafelé felveszem, és a Sacit is megijesztem vele.

III.

Nem is értem, hogy kerülök ide! Milyen más így a metrópótlóból látni a várost. Az ismerős, mégis folyton változó nyüzsgést. Szinte együtt lélegzek vele, pedig már három év eltelt, mióta itt hagytam ezt az életet.
De régen hallottam ezt a hangot, a lelkem megrezzen a templomi harangszóra. Benézek… csak egy pillanatra. Testvéreim! Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait! A templom csendje rám nehezedik. Nekem kéne bűnt bánnom? Hát nem engem használtak ki? Lettem az utcák rongya, és közben becsapott, kihasznál, pedig azt mondta, szeret. Napok óta bujkálok, nincs hová mennem, ez a titkom, hogyan ünnepeljek?!… Aki a válladra veszed a gyengét, és felkutatod az elveszett bárányt, erősítsd meg gyenge hitünket, és térítsd vissza magadhoz azokat, akik elhagytak téged!
Gyenge vagyok, érzem, és minden olyan kilátástalan. Nem tudom, hogy folytassam, kihez mehetnék, ki tudna segíteni, kihez fordulhatnék? Amikor Jézus továbbment onnan, meglátott egy embert, aki a vámnál ült. Máténak hívták. Megszólította: „Kövess engem!” Az fölkelt és követte őt.. Ez Istennek igéje. Talán nekem is van remény? Én is kezdhetek újat? Emeljük föl szívünket! A könnyektől összefolynak a színek, alakok. Vagy tisztábban látok, mint eddig bármikor? Isten, ha te tényleg vagy, tégy csodát, és én hiszek! Íme, hitünk szent titka. A csoda már megtörtént. Őáltala, ővele és őbenne a tiéd, mindenható Atyaisten, a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké. Békére vágyom bennem és körülöttem. Köszöntsétek egymást a béke jelével! Egy törékeny, görnyedt hátú asszony egyenesen a szemembe néz, és különös, átható tekintete a szívemig hatol. Így képzelném el az apácákat vagy az angyalokat. Ősz haját laza gumival köti össze a tarkóján, rózsaszín, halvány inget visel. Sosem láttam, mégis olyan erővel vonz, hogy akaratlanul is mosolygok. Szeretetteljesen int, mintha nem is e világból való lenne. Változást, ilyen békét akarok. Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem. A szentmise véget ért, menjetek békével! Egyszerre érünk az ajtóhoz az ősz nénivel. Egy cetlit nyom a kezembe egy telefonszámmal 36 80 20 55 20, és egy mondatot suttog: Védett ház, szükséged lehet rá. Mire felocsúdnék, már senki sincs körülöttem. Tudom, mit kell tennem.
Megnyílt a világ számomra, és most már észreveszem a gesztenyefák levelein átszűrődő alkonyi fény játékát.