MűvészLÉT: Révész Márk kürtművész

Rövidített interjú a PAX Televízió MűvészLÉT című műsorában elhangzottak alapján.

Révész Márk kiskorában paleontológus vagy állatorvos szeretett volna lenni, de a későbbi pályaválasztásában a korán elkezdett zenei tanulmányok győzedelmeskedtek. Hétévesen zongorázni, pár év múlva csellózni tanult. A kürt egy zeneiskolai óracsere során került az útjába. A Bartók konzervatórium után a zeneakadémiai évek alatt egy idegbénulás következtében veszélybe került a pályája. Gyógyulását követően Zempléni Szabolcs kürtművész segítségével egy teljesen új technikát sajátított el a hangszer megszólaltatásában. Bemerítési igeverse a Róma: 5,1 „Békességünk van hit által.” üzenete számára, hogy a legnehezebb élethelyzeteiben is Isten iránti békességet él át a szívében. Első kürtös szólamvezetője volt a Duna Szimfonikus Zenekarnak, ahová a Magyar Honvédség Központi Zenekara után 2022-ben visszatért. Koncertezett a Luxemburgi Szimfonikus Zenekarral, a MÁV Szimfonikusokkal és a Danubia Zenekarral. Szívügye a medikusok, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem zenekarával játszani. 2018 óta az Andor Ilona Baptista Iskola kürt tanáraként a számára legkedvesebb tevékenységet találta meg zeneművész pályáján. Világi színpadokon és egyházi szolgálatokban ugyanazzal a lelkiséggel és tudattal játszik, hogy a Mindenható szolgálatában az Isten dicsőségére zenéljen. Döntéseiben az isteni akaratot kutatja, és azt, hogy a lelkiismeretével soha ne menjen szembe. Érdeklődési köre a közelmúltban a videóvágás irányába szélesedett. Család centrikus életfelfogás jellemzi, a művészi munkáját is ehhez igyekszik igazítani. Felesége csellóművész, egy kisgyermekük van.

Van olyan gyerekkori emléked, amire azt mondod, hogy első zenei élmény?
Ami rögtön beugrik, ami miatt a hangszert is választottam, amikor az első hangot megszólaltattam a kürtön. Ekkor megrezgett a szám és elkezdtem nevetni és nem tudtam abbahagyni. Szilágyi István tanár úr csak nézett rám, én pedig annyit tudtam csak mondani, hogy ez egy szuper érzés volt, boldog vagyok.

Baptista családban nevelkedtél és gyülekezetben nőttél fel. Milyen zenei hatások értek a környezetedben?
Az Újpesti Baptista Gyülekezetnek voltam 20 évig a tagja, amely tradicionális gyülekezetek közé sorolja magát, és ez jellemzi a zenei világát is. Nagyon sok zenész testvér jár oda különböző zenekarokból. Beharka Pali bácsi, egyházunk zenei vonalának ikonikus alakja és a zeneszerető családom, akik hatással voltak a zenei érdeklődésem kialakulására.

Kedves, aranyos kisgyereknek képzellek el téged, aki rakosgatja a kis dinóit. Mit tudsz erről a kisgyermekről? Mit meséltek neked róla?
Ez a dínós dolog, ez nagyon igaz. Rengeteg kis dinoszauruszom volt, rajongtam értük és nem is tudom igazából, hogy miért nem ezzel kezdtem foglalkozni, mert annyira szerettem. Az állatok is mindig nagyon vonzottak. Magam is emlékszem, illetve a családom is mesélte, hogy fotóztam a kismadarakat a fészekben és állandóan a Duna-parton rohangáltam, horgásztam. Nagyon szerettem a kutyámmal is kint lenni a szabadban.

Egy óracsere kapcsán lett végül is a kürt a hangszered.
Igen, azon az órán a zongoratanárnőm egy kürtöst kísért, akinek a játéka közben elszunyókáltam. Erre mondta Szilágyi tanár úr, hogy kürtösnek születtem, mert csak így lehetséges, hogy a kürt hangjára nyugodtan tudtam aludni. Megnézte a fogaimat, majd magával vitt a kürtterembe és ott történt, hogy belefújtam először a hangszerbe és ott ragadtam, a hangszer mellett.

Amikor a kürtöt a kezedbe fogtad, akkor valóságosan nagyobb lelkesedést éreztél a hangszer iránt magadban, mint korábban a cselló vagy a zongora esetében?

Ez egy jó kérdés. Nehéz megfogalmazni. Olyan természetesnek tűnt, hogy kürtölök. Nem tudom azt mondani, hogy hajtott valami hatalmas inspiráció, hanem egyszerűen a kürt az életem részévé vált. A tanárom mindennap tanított és nem engedte, hogy hazavigyem a hangszert, mert féltett, nehogy túlgyakoroljam magam. A konzervatóriumi évek elején pedig megszabadultam az izgulástól.Ugyanis nagyon izgultam a koncerteken, ezért az ottani tanárom fél éven keresztül hetente többször is kiállított a színpadra. Pár hónap után természetes lett a színpadi lét, megszoktam és elmúlt az izgulás.

Mindeközben hogyan alakult az Isten-kapcsolatod?
12 és fél éves voltam, amikor bemerítkeztem. A keresztény értékrend gyermekkorom óta jelen volt az életemben, a megtérésem nem tudom egy ponthoz kötni. Nagyon szeretem a strukturált, logikus gondolkodást, egyszerűen következtetéseket szeretek levonni. Valahogy így jutottam el arra a pontra, hogy ha Isten tényleg létezik, és Ő az, aminek az ige mondja, és Ő tényleg elküldte a fiát értünk, akkor igazából Ő mindent megtett. Nekem már csak egy icipici lépés, amit meg kell tegyek, hogy elfogadjam. Viszont amikor megkérdezték tőlem, hogy szeretnék-e bemerítkezni megijedtem, és azt mondtam, hogy nem, de annyira összetörtem ettől, hogy még aznap délután fölhívtam a lelkipásztort, hogy rossz választ adtam, mégis szeretnék. Kiderült, hogy a legjobb barátommal is ugyanez történt, csak ezt utólag tudtuk meg egymásról. A bemerítkezésem után volt egy nagyon jelentős istenélményem, ami a szám idegbénulásának idején történt. Emlékszem rá, úgy éreztem magam, hogy tényleg nincs értelme annak, hogy létezem, mert végig voltam vezetve egy úton, hogy kürtművész lehessek, és egyszer csak úgy ébredek fel, hogy nem érzem a szám. Úgy éreztem, hogy nem fogok tudni lediplomázni. Nagypapám mindig arra tanított, hogy legyek őszinte, a Jóatyához is és figyelmeztetett, hogy nem vagyok elég őszinte. Ekkor kimentem a Duna-partra és kimondtam egy nagyon súlyos dolgot a Jóatyának azt, hogy gyűlölöm azért, hogy ezt megtette velem. Ekkor Ő óriási szeretettel, mint egy mellénnyel, átölelt engem. Mintha azt mondta volna, hogy köszönöm, hogy végre ezt kimondtad, és semmi baj nincsen. Nem jött rögtön helyre minden, de belül egy változás, mintha áttaszított volna egy falon, amin túl még közelebb érzem magam hozzá. Amikor a feleségem megismertem, az is egy ilyen pontszerű istenélmény volt, mert úgy éreztem, hogy nem akarok több nőt megismerni, mert semmi értelme nincsen. Elkezdtünk az első randevúnkon beszélgetni, és megmondtam neki, hogy tetszik nekem, szeretnék még egyszer találkozni, ő pedig azt mondta, hogy jó. Rendkívül egyszerű hétköznapi dolog, semmi varázslat nem volt benne, de megformálódtak lelkemben a Biblia első oldalai, mintha Isten rám nézve azt mondaná, hogy ez így jó.

Hogyan végződött az idegbénulásod esete?

Nem is tudom, hány hónapja nem volt már a kezemben sem a hangszer, amikor a tanév vége felé megkerestek a tanulmányi osztályáról, és felajánlották, hogy alap diplomázhatok zárt körben. Néhány napom volt, hogy felkészüljek, tehát elővettem a három legegyszerűbb darabot, amit játszottam és végigküzdöttem magam a vizsgán. Nem sikerült jól, de meglett a diplomám. Ekkor már jelentkeztem mesterképzésre is, ezért megnyomtam a gyakorlást és akkora megterhelésnek tettem ki magamat, hogy ismét lebénult a szám. Felkerestem Zempléni Szabolcs kürtművészt, akinek az irányításával lépésről lépésre újraépítettem a hangszeres tudásomat és így a mestervizsgám már nagyon jól sikerülhetett.

Sokkal inkább szeretsz zenekarban játszani, mint szólistaként. Miért?
Talán a csapatmunka. Nagyon tisztelem a szólistákat, felnézek rájuk, egy hatalmas inspirációt jelentenek zenészek generációinak, de az egy másfajta tehetség, elhivatottság, illetve idegrendszer kérdése is. Kapok néha szólista lehetőségeket, de jobban szeretem azt, amikor zenekarban játszva sok véleményből, sok különböző látásmódból, zeneiségből tevődik össze egy adott mű. Jó megszólaltatni valamit, amiről tudom, hogy sok élettörténet van benne egyszerre.

A Duna Szimfonikusoknál kezdted a pályádat, majd a Magyar Honvédség Központi Zenekarában játszottál, mégis visszakerültél az eredeti munkahelyedre. Miért?

 A kovid volt az oka, hogy a honvédséghez sodort az élet, ugyanis minden zenekari élet leállt és közben megtörtént a leánykérés és ott lebegett előttem a családfői szerep. A próbajátékot megnyertem, de mivel kovidos lettem, csak később kezdhettem dolgozni. A Heim Pál Gyermekkórházban tevékenykedtem, fertőtlenítő alakulatban. Szenzációs időszak volt az egészségügyi dolgozókkal együtt lenni, megismerni sok gyermeket, akik csodálatosak voltak. Adtunk is a végén egy koncertet, különösen a beteg gyerekeknek, hogy jobban érezzék magukat. Viszont ezután rendes nagy kiképzésre került sor, ahol fegyvert kellett fogni. Nyilván katonaságnál az ember tudja mire számítson, de mégis amikor a kezembe kaptam a saját AK47-es fegyveremet, amivel ott helyben 180 emberéletet el tudnék venni, akkor mintha megállt volna az idő, és éreztem, hogy én ezt nem akarom. Éppen ezért ott helyben azt mondtam a kiképzőnek, hogy ezt visszaadom, és köszönöm, de én hazamennék. Ez egy különösen nehéz pont volt, mert már menyasszonyom volt, anyagi biztonságban voltam, de akkor is nemet mondtam. Nagyon fontos, hogy az ember a lelkiismeretével soha ne menjen szembe, mert annak nincs jó vége. Eljöttem a honvédségtől és utána szabadúszó voltam egy-másfél évig, azután visszahívtak a Duna Szimfonikusokhoz és szívesen mentem vissza.

Nyílt egy másik ajtó is neked a tanítás. Mit jelent számodra?

Elég egyéni megközelítést használok, de az évek, illetve a kollégáim visszajelzése azt mutatja, hogy ez egy jó út. Mindenek elé a gyereket helyezem, az ő személyét és a személyiségének a fejlődését.  Ez azért fontos, mert a gyerekek manapság nagyon le vannak terhelve, és állandóan fáradtak. Bejön hozzám a tanítvány az órára és látom, hogy élni sincsen kedve, nemhogy kürtölni, furulyázni, trombitálni, amit éppen tanítok neki. Ezért először megkérem, hogy mesélje el a napját, vagy játszom neki valamit. A lényeg, hogy a lelkéhez keresek egy kiskaput. Így érem el, hogy nagyon szeretnek hozzám járni a gyerekek és megbíznak bennem. Számomra a tanítás lenne az utolsó, amit elengednék a művészpályámon.

Milyen élményeid vannak férjként és apaként?
Csodálatos, sokkal jobb, mint gondoltam. Annyira jó együtt lenni azzal, akit szeretünk, aki a másik felünk. Igazából olyan, mintha egyedül lennék, mert ő én vagyok. Az ő tökéletlenségei illenek az én tökéletlenségeimhez. A legjobb dolog, ami történt velem azon kívül, hogy megismertem Krisztust, hogy házasságban élhetek. Az meg, hogy mellette apa is lehettem, ami a legnagyobb vágyam volt, az a hab a tortán. Csodálatos. El tudom képzelni, hogy az ember igazán szülőként érti meg azt, hogy miért is adta oda Isten a fiát.

Márk, szerinted Isten miért teremtette a művészetet?
Talán azért, mert a szeretettel a szépérzék is együtt jár. Akit szeretünk, annak jót akarunk, és a jónak sok formája van, aminek az esztétikum is a része. Az biztos, hogy amikor teremtette a világot, hatalmas kreativitásról tett tanúbizonyságot, és mivel mi az Ő képére lettünk teremtve, ezért az is átragadt ránk, hogy szeretünk alkotni.

A teljes interjú itt tekinthető meg: