A kés

A kés ott feküdt az asztalon. Jó 15 centi hosszú, széles pengéjű, fanyelű kenyérvágó, borotvaélesre köszörült, vadonatúj kés. Laci felvette, marokra szorította és eszelősen körbefordult.

– A kés, a kés! – suttogta félhangosan, jól megnyújtva az „é” hangot. Lehajolt, benézett az íróasztal alá.

– Na gyere csak elő! Most gyere elő!

Kinyitotta a szekrényajtót a kést döfésre tartva maga előtt. Ekkor lépett be az ajtón Péter.

– Hát te mit csinálsz azzal a késsel?

Laci ránézett, furcsán hunyorított, majd elnevette magát.

– Ó, csak hülyéskedek. Olyan jó fogása van. A tiéd? Hol vetted?

– Nem lényeges, majd közösen használjuk. Nagyon jól lehet vele kenyeret szelni.

Az ügy ezzel le volt zárva, a kollégiumi élet a szokásos mederben zajlott tovább. Laci olykor kapatosan jött haza, ilyenkor könnyű volt szóra bírni. Többszöri beszélgetés után lassan összeállt a kép: züllött kamaszkor, több iskolából való kicsapás, mértéktelen élvezethajszolás, végül megromlott egészség, krónikus mandulagyulladás, állandó orvosi ellenőrzés, kiábrándultság.

– Hiszen ezért kerültem én ebbe a szobába! – vált világossá Péterben a felismerés.

A következő napokban újra felhangzott a szenvedélyes suttogás:

– A kés! A kés! – és Laci késsel a kezében újra elindult keresőútjára. Íróasztal, szekrény, függöny nem rejthette tovább titkát a fenyegetően közeledő fiú elől.

– Tedd már le azt a kést, nem játszani vettem! – szólt rá Péter, és eltette a kést a fiókba. Újabb beszélgetés indult el, ahol Péter kijelentette:

– Laci, neked Istenre van szükséged.

– Nem használ az nekem. Két évig egyházi középiskolába jártam, onnan is kicsaptak.

– Bizonyára nem ok nélkül.

– Jó, jó, persze, hogy nem ok nélkül. De ott segíthetett volna rajtam az Isten, ha akart volna…

A következő napok, hetek sok beszélgetésre adtak alkalmat, de szaporodtak a késes jelenetek is. Péter most már tudatosan zárta a kést Laci elől. Ha mégis kint maradt, Laci lecsapott rá. Egy alkalommal, amikor Péter nem volt otthon, és a kés ott maradt az asztalon, Laci bezárta magára az ajtót, és megfogta a kést.

– Most nem menekülhetsz!

Egyre hangosabban kiabált, hadakozott a láthatatlan ellenféllel, felborogatta a bútorokat. A szomszédok zörögtek, kopogtak, hogy nyisson ajtót, ő meg sem hallotta. Végül Emil, az egyik szomszéd észrevette, hogy nyitva az ablak. Óvatosan kilépett a párkányra, és szorosan ölelve a két ablak közötti keskeny falrészt átlépett Laci ablakába. A szoba feldúlva, Laci kimerülten, csapzottan szorította a kést, és kereste az ellenséget. Szemei vérben forogtak.

Péter egyre inkább látta, hogy itt ördögi megszállottság, démonikus erők működnek, ezért Istenhez kiáltott.

– Uram, neked hatalmad van ezek fölött a démoni erők fölött. Te meg tudod őket kötözni. Kérlek most, szabadítsd meg Lacit!

Hetek, hónapok teltek el ezután, a beszélgetéseket, igeolvasásokat gyülekezetbe hívás, ifjúsági órákon való részvétel követte. Ritkulni kezdtek a késes jelenetek. Péter úgy gondolta, egy időre el is teszi a kést, ne legyen kísértés eszköze.

Lassan eltelt egy év. A magvetés nem hozott látható eredményt. Laci nem lett hívő. Nem fogadta el Isten feléje kinyújtott kezét. Valami azonban mégis történt.

Egy közös vacsora alkalmával valahogy az asztalra került a kés. Laci megfogta, nézte, aztán Péterhez fordult.

– Volt neked egy késed, ami sokkal nagyobb volt ennél. Tudod, melyikre gondolok? Hol van az? Elveszett?

– Ez az a kés, Laci – hangzott a válasz.

– Lehetetlen! – rázta a fejét Laci. – Az sokkal nagyobb volt.

– Pedig ez az! Akkor nagyobbnak láttad, mert a benned feszülő félelmek, a téged gyötrő gonosz erők megcsaltak, és felnagyított, hatalmas fegyvernek mutatták. Isten megkötözte ezeket az erőket benned, és most már annak látod, ami valójában.

– Hihetetlen! – mondta Laci, most már inkább csak magának, és jókora szeletet vágott a kenyérből.