A baptisták és a böjt

Egy-egy erdőség mégoly bőséges vadállományából a jelzett utakon tovahaladó turista egyetlen példányt sem lát, ám ha letelepszik és csöndben, hosszan figyel, akkor megpillanthatja az addig rejtőzködő életet. Valahogy így vagyunk mi, baptisták a böjtöléssel. Bizonyos, hogy gyakoroljuk a böjtöt, de az csak ritkán és felszínesen észlelhető. Ennek oka lehet többek között az, hogy a kötelező szertartásoktól való ódzkodásunk miatt minden előre meghatározott, intézményesített böjtöt mellőzünk. Ha viszont mégis böjtölünk, akkor azt a hegyi beszédben foglaltakhoz igazodva gyakoroljuk: „böjtölésedet ne az emberek lássák… és Atyád, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked.” (Mt 6,16–18)

Ha tehát böjtöl is valaki, erről nemcsak hogy nem beszél (még visszaemlékező módon, bizonyságtételben sem igen), hanem igyekszik ezt úgy tenni, hogy lehetőleg észrevétlen maradjon. (Mivel családunk körében, de tanulmányaim idején a teológiai szemináriumi bennlakás során a közös étkezéstől való tartózkodás nem maradhatott rejtve az egy fedél alatt élők előtt, ezért az éppen böjtölőkkel közösséget vállalva – közmegegyezés alapján – soha nem firtattuk az asztaltól való távolmaradások okát.)

Az eddig írottak alapján aligha meglepő a nyomtatott források hiánya e tárgyban. Amikor e hiány pótlására szóbeli közlések gyűjtögetésével próbálkoztam hittestvéreim körében, bármilyen tapintatosan tettem is ezt, tapasztalnom kellett, hogy személyes élményeik feltárására aligha számíthatok. Ezért aztán inkább a böjtről vallott nézeteik után tudakozódtam. Így állt össze végül is a közösségeinkben gyakorolt böjtölés vázlatos képe. Hogyan böjtölünk? Köreinkben a böjt időtartama legtöbbször egy nap. (Ennek dátuma tetszőleges, de többször esik hétköznapra, mint valamelyik ünnepre.) Kivételes esetben előfordul a két-három napos böjt is. Böjtölés idején semmiféle eledelt nem veszünk magunkhoz, csak némi vizet vagy teát. Ehhez kapcsolódik a bibliai mintát követve (pl. ApCsel 13,8) az odaadó és elmélyült imádság. (Ez utóbbi nélkül az ételektől való tartózkodás nem lelki, hanem csupán egészségvédő, gyógyászati cselekmény.)

Miért böjtölünk? Legtöbbször a bűnbánatot fejezzük ki a böjttel, ahogy ezt Pál is tette a megtérésekor (ApCsel 9,9). Máskor fontos döntések vagy erőfeletti szolgálatok vállalása előtt, Isten vezetésének, áldásának megnyerése érdekében folytatott könyörgésünk támogatására élünk a böjttel. Mégpedig azért, hogy figyelmünket ne vonja el Urunkról semmi sem. A lelki erőnlétben, a kísértések legyőzéséhez szükséges önuralomban való edződés eszközeként is alkalmazzuk a böjtöt: „szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.” (1Kor 9,27) Ritkán gyakoroljuk, pedig egyre szükségesebbnek tűnhet az újabb keletű, szeretetszolgálati célú böjt az Ézs 58,6–7 jegyében: „Nekem az olyan böjt tetszik… Oszd meg kenyeredet az éhezővel…” Ilyenkor – testvéreinkkel összefogva – a böjtölés során magunktól megvont táplálékot (is) és imádságunkat a felelősségünk körébe tartozó rászorultak javára fordítjuk.

Mikor böjtölünk? A különféle böjtölési okok és indítékok közös jellemzője, hogy mindegyiket valami nagy hiányérzet ébreszti fel. Ez összecseng Megváltónk szavával, aki a vele közösségben levő tanítványok böjtmellőzését fölhánytorgatóknak így felelt: „Rávehetnétek-e a násznépet, hogy böjtöljön, amíg velük van a vőlegény? De jönnek majd napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, akkor azokban a napokban böjtölni fognak.” (Lk 5,34–35)

Meggyőződésünk, hogy akkor kell tehát böjtölnünk, amikor fájdalmasan azt tapasztaljuk, távol van tőlünk a Vőlegény-Jézus. Ez sokféle módon is megnyilvánul: bűnnel küzdünk, és nincs velünk a Szabadító (Jn 8,36). Indulnunk, tennünk kellene, de nem látjuk az utat (Jn 14,6). A szolgálatért és az üdvösségért meg kellene tagadnunk önmagunkat, ám erre képtelenek vagyunk, és úgy tűnik, késik támogatásával az önmagát megüresítő

(Fil 2,6–8). Embertestvéreink testi-lelki nyomorúságaikkal várnak reánk, de nem tudjuk megelégíteni őket, mert nincs nálunk az élet kenyere (Jn 6,51). Égető ínségünk reménytelenségbe taszító felismerése idején késedelem nélkül keressük a hiányolt Vőlegény-Jézust. Keressük őt az Ige által tanácsolt minden eszközt bevetve. Lelki javunkra a most bemutatott, de sajnos sokszor elhanyagolt böjtöt is igénybe véve. Tárjuk Urunk elé leplezetlenül – a böjtöléssel cselekvő módon is – fájó hiányunkat, hogy szerető Megváltónk szánalomra indulva ínségünkön betölthessen minket önmagával!