A Csillag

Betlehemi csillag
Szelíd fénye mellett
Ma az égen és a földön
Angyalok lebegnek.
Isten hírvivői
Könnyezve dalolnak
Békességet, boldogságot
Földi vándoroknak.
(Juhász Gyula: Karácsonyi köszöntés)

Minden csillag okkal ragyog odafenn. Ennélfogva életük van, születnek és meghalnak. Így van ez már régtől fogva, földön, égen egyaránt. Az „odafenn” pedig a csillag számára nagyon relatív. Fényévekben mérjük, vagy a médiaszereplések számában, majdnem mindegy. De csak majdnem… Az egyik igen távoli csillagbölcső rejtekében, több névtelen társával együtt született. Nem mondhatni, hogy helyszűkében lettek volna, ennek ellenére rendszeresek voltak a torzsalkodások. Ez többnyire arról szólt, hogy kinek több, nagyobb, fényesebb a sugara! Ez náluk, ugyebár, kulcskérdés volt, mert tudták vagy nem, de tény, hogy nagyon-nagyon távol, kicsi kis kék bolygójukon éjjelente ég felé fordított arccal figyelő lények minden villanásukat figyelemmel kísérték. Ők voltak, akik nevet is adtak nekik, sőt, ha többen összefogva, játékos kedvükben valami formába rendeződtek, akkor ott távol oroszlánt, rákot, kígyót vagy éppen csibéit vigyázó kotlóst láttak bennük. Esetleg egy utat, melyet beborított az összetört edényből csordogáló tej. Hej, ha tudták volna, de jót nevetnek rajta! De nem tudták.

A világegyetemnek abban a távoli szegletében is éppen úgy teltek az évek, mint bárhol máshol. Igaz, ott senki nem mérte a múlását, így aztán az is kérdéses volt, van-e idő egyáltalán.

Valaki azonban szemmel tartotta őket. Tudta, ha megszülettek, azt is, ha vénségükre az élettel betelve halni készültek.

Az ő elmúlásuk viszont soha nem volt egy amolyan „ágyban, párnák közt” esemény!

Megrendült tőle minden, ami a közelükben volt! Bolygók, holdak sora égett porrá, mikor valamelyikük dühödten ledobta hidrogénből meg héliumból szőtt köntösét, és több hónapig tartó, az addiginál is izzóbb pokollá változtatta saját magát. Ha ilyesmi történik, az előbb említett kicsi kék bolygón élők csak egy villanást látnak, amit aztán minden éjjel megcsodálnak, míg csak el nem tűnik. Vendég csillag – mondták régen egyszerűen, vagy szupernóva, hogy egy vékonyka tudományos szál is fonódjon a történetbe. Egyikük 1006-ban olyan látványos szenvedéssel múlt ki, hogy fényénél olvasni lehetett éjszakánként. Nevet is kapott, a kevés fantáziára utaló SN1006-ot. Mégis, hiába törte magát szegény, a kis kék bolygó lakóitól mindössze ennyire futotta. Karrierje itt véget is ért, és bármennyire szerette volna, nem ő lett a leghíresebb.

Egy másik társuk a mély és sötét űr egy pontján mit sem tudott arról, ami a kis kék bolygó lakóinál készülődött. Jobban mondva kezdetben nem is náluk, csak velük kapcsolatban. Az idő megérett valamire, amit a többség egyáltalán nem érzékelt. Megsokasodott valami, amiből a kevés is több az elfogadhatónál. De azt nem szerették (és egyre inkább nem szerették), ha ezt a valamit néhány nagy szakállú, Lelkes próféta néven kezdte nevezni: Bűn! – harsogták olykor a városok utcáin, máskor, ha már máshol nem lehetett, akkor a kietlen pusztában, ahol csodák csodájára mégis akadtak olyanok, akik meghallgatták őket. Nem is kevesen! De sokan voltak azok is, akik kényelmetlenül ficeregtek, ha magukra ismertek egy-egy példabeszédben; és valljuk be, persze hogy könnyebb volt az említett prófétákat elhallgattatni, megölni, ritkábban, de ez is előfordult: megtörni, mint azt tenni, amit kértek. Meg is tették számos alkalommal. Akkor is, később is.

A távoli, ismeretlen és névtelen csillag számára akkor lódultak meg az események, amikor ennek az egész, hatalmas mindenségnek az Ura egy sejtelmes mondatban foglalta össze döntését a sok eredménytelen prófétai küldetés után: Fiamat küldöm el hozzájuk! Hogy miként jutott el hozzá a hír, örökre kérdés marad. Egy biztos, hogy attól a pillanattól fogva óriási változások történtek a bensőjében. Folytonos rosszullétek környékezték, és egyre inkább érezni kezdte: a vég elkezdődött számára. Aztán egyszer csak belső tartása összeomlott, láza felszökött, szokatlan, feszítő nyomás kínozta, új anyagok születtek meg benne, közben újabb és újabb fúziós folyamatok is beindultak. Eddigi, emberi ésszel alig felfoghatóan hosszú életének ez az utolsó szakasza mindössze pár órába sűrűsödve zajlott le. Kezdett önmagába zuhanni, magával rántva külső rétegeit is, majd végül egy hatalmas, keserű böffenéssel minden anyagát szétszórta az űrben.

A kis kék bolygó egyik országában minden éjszakát a szabad ég alatt töltött néhány hosszú köntösű, csúcsos süvegű és természetesen nagy szakállú atyafi. Ásítozva kémlelték az eget, hátha terem számukra valami izgalmas gyümölcs valamelyik éber, nyakfájdító sötét órán. Azon a bizonyos éjszakán egy pillanat alatt elszállt minden álmosságuk, mert az ég egy pontján felragyogott egy új csillag! Várták már: tudták a jelekből, a réges-régi feljegyzésekből, hogy valami készül! De pont most, és pont ők? Olyan hihetetlen volt az egész.

Nem tudták, de valahol messze, Betlehem egyik istállójában felsírt egy újszülött gyermek. Pont úgy, mint bárhol máshol a kis kék bolygón. Az egész napos hosszú, fárasztó utazástól, a szülés fájdalmától és izgalmától megviselt szülők bepólyálták, aztán arrébb tessékeltek néhány tolakodó, párás orrú bárányt, akik a bölcsőnek szánt jászolból szerettek volna falatozni. Oda fektették. Honnan, honnan nem, néhány riadtan topogó pásztor is előkeveredett, és egy zavaros történetre hivatkozva mondogatták, hogy jöttek saját szemükkel látni, amit valami angyal mondott nekik! Aztán Istent magasztaló dalra fakadtak, és nótázva távoztak vissza a város melletti mezőre. A távoli ország tudósai pedig ott az ismeretlen messzeségben egymásra emelték tekintetüket, bólintottak, és csendesen készülődni kezdtek. Tevéket nyergeltek, sok málhát csomagoltak, mert menniük kellett, hiszen király született, aminek híre az imént ragyogott fel a szemük előtt, és hívogatva indult meg előttük.

Nos, így történt, vagy máshogy?! Nem tudom. Lehet, hogy a „csillag” nem is csillag volt, hanem furcsa módon összerendeződött bolygók együttállása, amiből az értő szemek kiolvasták azt, ami másnak semmit sem üzent? Esetleg egy kóbor, Naptól tépázott üstökű, csóvás égi tünemény? Vagy sem egyik, sem másik, viszont valami egészen más? Mondom, nem tudom. Csak annyit tudok, hogy minden csillag okkal ragyog odafenn, és csillagnak lenni nagy felelősség. Földön, égen egyaránt.

Beke László