A kockázatvállaló egyház

1749

Olyan jó olvasni a Pünkösd történetét! Péter bátran kiáll, és háromezer ember megtér!

Nem rágódott azon, hogy vajon mit fognak gondolni róla az emberek, nem kezdett mélyreható elemzéseket végezni, nem kérdezte meg a pénztárost, hogy belefér-e a költségvetésbe. Helyette felvállalta a kockázatot, hogy most könnyedén elkaphatják az őt üldöző római katonák.

Valljuk be, sokszor álmodozunk hasonló áttörésről a gyülekezeteinkben (vagy legalábbis nagyon remélem, hogy álmodunk róla). Arról viszont nem álmodozunk, hogy mindent kockára téve tegyünk egy ilyen lépést. Azt el tudjuk képzelni, hogy valaki kiáll, beszél, aminek hatására sokan megtérnek, de kevesen mondják azt, hogy ők szeretnének ott elől lenni.

Az első Pünkösd idejében erőt kaptak a tanítványok és vállalva minden rizikót és veszélyt, kiálltak az emberek elé, felvállalták a hitüket újra és újra, noha szó szerint életveszélyben voltak. De nem bírtak nem beszélni, hiszen Krisztus szeretete szorongatta őket. Menni kellett! Mondani kellett! Belülről fájt, ha nem tették!

Egy felmérést kutatva pár éve azt láttam, hogy az egyházhoz az emberek leggyakrabban a tradicionális, hagyományőrző, maradi jelzőt csatolják. Egy olyan képződménynek látják, amely felett elhaladt az idő, ami mindig le van maradva pár évtizeddel, lohol az események után. Elgondolkodtam: hol történt az a hatalmas változás, aminek következtében az eseményeket diktáló, a hétköznapokban generátor egyház átalakul a lomha, mozdulni nehezen képes intézménnyé?

A válaszok egyike az lett számomra, hogy elbújunk. Elbújunk az épületeink mögé, az alkalmaink mögé, a lelkipásztorunk mögé. Ha baj van, akkor pedig felújítunk, új alkalmat szervezünk, új lelkipásztort hívunk. Változtatunk a körülöttünk levő dolgokon, hátha más lesz. Persze magunkon nem akarunk változtatni, mert az már keményebb feladat. Elbújunk az emberek elől is. Jézus együtt evett a vámszedőkkel, de mi nem ülnénk le egy uzsorással. Jézus beszélt a samaritánussal, de mi nem akarunk beszélgetni cigányokkal. Jézust megkente a parázna asszony, mi inkább elküldenénk őt, hogy öltözködjön fel rendesen (és reménykednénk, hogy nem jön vissza). Jézus kiment az emberek közé, mi bezárkózunk a gyülekezetbe. Az egyház ma arról szól, hogy menjünk a biztosra. Jézus ezzel szemben minden alkalmat megragadott, hogy beszélhessen az emberekkel. Pál is ezt tette: mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket.

Az elmélkedés közepette találtam egy még fontosabb kérdést: Mi kell ahhoz, hogy újra Isten népe diktálja az iramot, hogy ismét mi legyünk azok, akik generáljuk a változást és nem azok, akik másolni, követni próbálják azt? Krisztus arra hívja el a követőit, hogy tündököljenek a világban, de a keresztények tudnak a legszürkébb személyek lenni! Miként lehetünk hát mi azok, akik látszanak, nem pedig a celebek, a 15 perc hírnevet hajszoló „sztárok”?

A válasz nagyon egyszerű, de messze nem annyira könnyű. Húsvét után a tanítványok 40 napon át Krisztussal voltak és tanultak tőle, majd Lukács végén azt olvassuk, hogy Krisztus elküldi őket a városba, hogy ott várjanak a következő lépésig. Az ApCsel elején azt látjuk, hogy elmennek és imádkoznak. 40 napig tanultak, majd 10 napon át imádkoztak. Végig arra készültek, hogy amint Krisztus „megadja a jelet”, ők induljanak. Féltek ugyan, de már megtapasztalták azt, hogy ha Krisztus elküldi őket, akkor nagy csodákat fognak megtapasztalni, ha engedelmesek (Lásd Lk 10. fejezetét). Félnek, de előre lépnek. Meg merik ezt tenni, mert előtte végig arra készültek, hogy kövessék Krisztus utasításait.

Mi mit teszünk? Felkészülünk arra, hogy lépjünk, ha Isten szól, vagy kialakítjuk a biztonságos búvóhelyeinket? Akármelyiket is tesszük, példákká leszünk, mert az emberek látják az életünket. Akár akarjuk, akár nem, mások – látva az életünket – mintaként tekintenek ránk. Ha elbújunk, akkor az lesz a példa mindenki más számára, de ha előre lépünk, akkor az lesz a minta. Akár akarod, akár nem, példává leszel a felkészülésben vagy annak elmulasztásában, valamint példává leszel a rejtőzködésre vagy a tettekre. A kérdés: melyiket választod?

Befejezésül egy igevers:

Zsid 10:35-39 Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert állhatatosságra van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedjétek, és így beteljesüljön rajtatok az ígéret. Mert még „egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik.Az én igaz emberem pedig hitből fog élni, és ha meghátrál, nem gyönyörködik benne a lelkem.” De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.


Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!


Köszönjük!

Köszönjük mindenkinek, aki idén a baptisták társadalmi szolgálatát támogatta adója 1+1%-ával!