Ezen a szép szombati napon kedves barátnőm menyegzőjére igyekeztünk Miskolcra. Igen hálás voltam az Úrnak, hogy egy régen ismert testvér felhívott, szeretnék-e velük menni, mert ők kocsival vannak. Elmondhatatlan könnyebbség volt ez nekem. Boldogan pattantam be a kocsiba az ismert házaspárral és még egy másik útitárssal. Én az anyósülésen kaptam helyet.
Vígan beszélgetve száguldottunk az autópályán a megengedett maximális sebességgel. Éppen azt mondtam a vezetőnek, hogy milyen bölcs dolog volt korábban indulni, mert így kényelmesen odaérünk, amikor hirtelen furcsa hangokat, kattogást hallottam az én felemről. Máris megállapítottam: Defekt! Egy pillanat múlva már a leállósávban szálltunk ki a kocsiból békében és biztonságban, amit azonnal megköszöntünk az Úrnak, mert ez egy kicsit veszélyes helyzet volt.
A próba folytatódott. Az emelő nem működött. Ekkor egyik társam kiállt a kocsi mögé, és leintéssel igyekezett segítséget kérni, de senki se állt meg. A kocsik csak robogtak tovább, mintha semmit se láttak volna az emberek. Egyszer aztán két kocsi is megállt előttünk. Egy személyautó és egy kisbusz, amiből vidám munkásemberek hada szállt ki, máris érdeklődve, hogy mi történt, miben tudnak segíteni. Amíg a hét ember mindenfelé szorgoskodott, én beszédbe elegyedtem a mellettem állóval, aki nagyon fájlalta a derekát. Mit dolgoznak? – kérdeztem, és elmondta, hogy a nagyon nehéz vasbetonszerelésben fáradoznak. Megértettem a derékfájását.
Ekkor valamilyen különös érzés szállt meg, közelebb léptem hozzá, megsimogattam a karját, mint aki már nagyon régen ismeri, és csendesen, de nagyon jól hallhatóan és érthetően ezt mondtam neki: Az lehet, hogy ön vasbetonszerelő, viszont most Isten ajándéka volt nekünk! Nem hiszem, hogy a férfi járatos lett volna ezen ügyekben, mert hirtelen olyan meglepett arccal nézett rám, hogy azt se tudtam, hogyan fogadta a szavaimat. De semmi rossz jelet nem láttam. Aztán mintha elgondolkodóbb lett volna az arckifejezése. Még mindig ugyanott álltunk, s arra gondoltam, hogy hagyom érni a dolgot. Pár perc után, amikor már a többiek készen voltak a kerékcserével és búcsúzkodtunk sok-sok köszönettel, ismét a férfira néztem, és megerősítettem, amit már mondtam neki: Soha ne feledje az életében, hogy ön rendkívül értékes ember, ma Isten ajándéka lett nekünk! Aztán elváltunk.
Elgondolkodtam. Vajon miért is volt ez a defekt? Csak azért, hogy ennek az egy férfinek ez a mondat elhangozhassék? Nem tudom. De egyben biztos vagyok. Ez az ember soha többé nem tudja már úgy élni az életét, mint eddig. Eddig egy derékfájós, robotoló, örökké fáradt vasbetonszerelő volt csak, de ezen a napon megtudta, hogy ő Isten csodálatos ajándéka. Szerintem ez a félelmetesen gyönyörű az egészben! Neki most erre lehetett szüksége… az Úr tudja, hogy miért.
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
