A reformáció igei előzménye és következménye

„Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába, akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata. Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény közül. Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett. Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn. Ő a feje a testnek, az egyháznak is, ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben ő legyen az első. Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által.”

A Kolosséi levél megírásának fő oka a gyülekezetbe betörő tévtanítás, az igének a pogány bölcselkedéssel való elegyedése. Ezt akarta Pál megszüntetni. Ez újszerű tanítás miatt a hangsúly eltolódott Krisztusról. Ez a gyülekezet keresztény – krisztusi – voltának veszélyét vetítette előre. Már nem volt elég a Kolosséban élő keresztényeknek maga Krisztus, akinek páratlan nagyságát írja le az előbb olvasott gyönyörű himnuszban az apostol. Kell-e, lehet-e nála több égen és földön? Már a levél bevezetése gondolkodásra készteti olvasóit, hogy érdemes-e a tiszta Krisztus-ismeretet még valami mással keverni.

Noha a tévtanítók a pogány elemek hozzáadásával szerettek volna több embert megnyerni és bevonni a gyülekezetbe, felmerül a kérdés: vajon a mennyiség menjen a minőség kárára, vagy a minőség a mennyiség javára?

Ugyanezt a kérdést vetették fel a reformátorok is, amikor koruk egyháza azt kezdte tanítani, hogy Krisztus mellé és az ő tanítása mellé még valami kell az üdvösséghez.

A keresztények kezdetben minőségi kereszténységet, azaz Krisztus-követést hirdettek mind az életnek, mind a szónak a beszédével, eszközével. Ez kezdett az évtizedek során terjedni. Később azonban ez az egészséges, Isten szerinti folyamat megváltozott: a mennyiség a minőség rovására ment. Hogy újra a helyes irányba forduljon a mennyiség és minőség aránya, ezért kellett a reformáció.

Egy neves igehirdető így vetette fel a kérdést: Beszűkülés vagy elmélyülés volt-e a reformáció? Megszegényedést vagy meggazdagodást jelentettek-e azok a lelki megújulások, amelyekről a Szentírás hírt ad, és amelyek a történelemben – egyháztörténelemben – egymást követték Isten munkája nyomán? – Hadd emeljek ki néhány deformálódást, melyet reformálni akartak az Ige világosságát és a világ Világosságát felismerő emberek!

A középkori egyház azt tanította egyebek közt, hogy

1. Jézus Krisztus váltságművén kívül üdvösségünkhöz szükség van még Mária és a szentek érdemeire és közbenjárására. Ez mennyiségi többletet jelentett. De a Szentírás ezzel szemben azt mondja: „Egy az Isten és egy a közbenjáró Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus.” (1Tim 2,5) Mária és a szentek szám szerinti többletet képeznek ugyan az egy közbenjáróhoz képest. De a Biblia ezt mondja: „nem adatott emberek közt az ég alatt más név, amely által kellene megtartatnunk”, csak a Jézus Krisztus neve (ApCsel 4,12).

Ezt a „csak”-ot, azaz „egyedül”-t hangsúlyozza a reformáció, és ezért mondja: solus Christus – ahogyan az akkori egyházi nyelven, latinul mondták. A Biblia szerint – s onnan olvasták ki a reformátorok – csak Krisztus által van üdvösség, és amit ő nekünk adott, az elég ahhoz, hogy az egész emberiség üdvösséget kapjon. Maga Jézus mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14,6) Amint az általam gyakran idézett énekvers vallja:

„Csak Jézus az, ki segíthet,
Üdvöt nem ad más, csakis ő!”

Ezért nem létezik olyan evangelizáció, amely nélkülözni tudná Jézus Krisztus nevét, azaz személyét!

Igaz, hogy Jézus Krisztus csak egy a sok közbenjáróhoz képest. De vajon az az egy nem több-e, mint a többi együttvéve? Döntsétek el, melyik a több: az egyetlen nap az égbolton, vagy a sok millió földi fényforrás?

„Ó, szeretet, te égi fény,
A szívem napja vagy…
És áldott béke árad rám,
ha érzem szent tüzed.”

A középkori egyház azt mondta:

2. A Szentírás mellett az úgynevezett szent hagyomány, tehát a keresztény írók művei is közvetítik nekünk Isten kijelentését. A „szent hagyományon” azonban nem az apostoli hagyományt értették, hiszen az benne van az Újszövetségben, hanem pluszként az azon kívülit. A reformáció ezzel szemben vallotta: sola scriptura. Egyedül az Írás, azaz a Szentírás közvetíti Isten akaratát. Ha mást nem nézünk, mint a teljes Írás egyik utolsó mondatát, akkor is elfogadhatjuk ezt, mert ott ez áll: „Én bizonyságot teszek mindenkinek, aki a prófécia eme könyvének beszédeit hallja: Ha valaki hozzátesz ezekhez, arra az Isten azokat a csapásokat bocsátja, amelyek meg vannak írva ebben a könyvben…” (Jel 22,18) S ha erre valaki azt mondaná, hogy ez csak a Jelenések könyvére vonatkozik (?), akkor az Ószövetség több ilyen igéje közül csak egyet emelek ki: „Semmit se tegyetek ahhoz az igéhez, amelyet én parancsolok nektek, se el ne vegyetek abból! Tartsátok meg Isteneteknek, az Úrnak parancsolatait, amelyeket én parancsolok nektek.” (5Móz 4,2) Ezért énekeljük:

„Szent igéd szerint vágyom élni,
Ó, Jézus Krisztus, Megváltó…”

Az akkori egyház nagyon hangsúlyozta:

3. A hívők jó cselekedetei érdemszerzők. Még Isten kegyelmét is ki kell érdemelnie a hívőnek. Ez azonban csupán emberi vélemény és szokás. Börtönbüntetését például csak annak rövidítik meg, aki ott jól viselkedik, tehát annak, aki megérdemli. A Biblia azonban, mely Isten véleményét képviseli, ezt mondja, és ezt vették át a reformátorok a nekünk már nagyon közismert igében: „kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.” (Ef 2,8–10) Tehát nem arról van szó, hogy nem kell jót cselekedni, hanem arról, hogy a jó cselekedet követi a kegyelem elfogadását. Figyeljük csak meg a közismert – főleg – temetési igét, hogy vajon a megboldogultak cselekedetei már mennyei előlegek-e, tehát előttük mennek, vagy utánuk jönnek? „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg… mert megnyugszanak fáradozásaiktól, [és] mert cselekedeteik követik őket.” (Jel 14,13) Mindezt e latin mondásba sűrítették: sola gratia. Egyedül kegyelemből, amint ezt az Ef 2-ből idéztem, s mi protestánsok gyakran idézzük. De ezen az igehelyen van még egy másik egyedül is: sola fide. A kegyelem mellett ott van a hit is: „kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.” Tehát ha ajándék, az csak akkor lehet az enyém, ha elfogadom. A hit az a szellemi kéz, amellyel a kegyelem ajándékát, az üdvösséget elfogadhatom.

Jézus Krisztus személye és ajándékai tehát elégségesek mind az e földi, mind a mennyei élethez. Ezért énekeljük olyan meggyőződéssel:

„Ő egyedül, ő egyedül,
Akiben örvendek szüntelenül.”

Ezek az „egyedül”-ök a középkori társadalomban igen furcsán, idegenül és gyanúsan hangzottak, hiszen az akkori egyház éppen terjeszkedésben volt. Politikai nagyhatalommá vált. Gondoljunk a pápaság és a császárság harcára! Ez volt az úgynevezett invesztitúraharc, a középkori Európa legnagyobb világi és egyházi konfliktusa. A 11. században a pápaság és a Német-Római Császárság között az egyházi vezetők beiktatása (az invesztitúra) kérdésében alakult ki ez a hosszú harc. A tét ez volt: világi vagy egyházi hatalom nevezze ki az egyház főpapjait…?

„Nincs új a nap alatt.” (Préd 1,9) A kommunista diktatúra is fenntartotta magának azt a jogot, hogy ő nevezze ki a püspököket vagy egyházelnököket. Igaz, hogy – legalábbis nálunk – az országos közgyűlés választotta titkos szavazással. De hogy ki kerüljön rá a jelöltlistára, azt az Állami Egyházügyi Hivatal, az ÁEH döntötte el.

Visszalépve a középkorba, VII. Gergely pápa kiközösítette IV. Henrik császárt, és kijelentette, hogy a császári trón üres. Ezzel elveszítette minden hatalmát, s a császárával elégedetlen német nemesség új császárt választott. Mit tehetett ebben a helyzetben Henrik császár? Igyekezett úgy mutatkozni, hogy megbánást sugározzon Gergely felé.

A megbocsátás érdekében a császár darócruhában, mezítláb tette meg az utolsó kilométereket Canossa felé, ahol a pápa akkor tartózkodott. Henrik a földön aludt, böjtölt és sűrűn imádkozott. 1077. január 25-én érte el Canossát. VII. Gergely azonban sem aznap, sem a következő két napon nem nyitotta meg a kapukat a bűnbocsánatért könyörgő, nyomorúságos körülmények között vezeklő császárnak. Ebből a helyzetből származik az úgynevezett „Canossa-járás” kifejezés. Három nap után, január 28-án aztán a pápa szíve megesett Henriken – vagyis belátta, hogy kénytelen engedni az igencsak kitartónak bizonyuló uralkodónak, aki térden állva kérte Gergelyt, hogy fogadja őt vissza az egyházba. A pápa végül teljesítette a császár óhaját.

Elképesztő gazdagság halmozódott fel az egyház kezén, s ami az úgynevezett pápai államot, a Vatikánt illeti – mind a mai napig.

A középkori egyház ellenőrizte az egész tudományos életet. Ha egy-egy új felfedezés nem illett bele az akkori egyház elképzelésébe, dogmatikájába, akkor sokszor sok évi börtönnel vagy/és halállal végződtek a különböző egyházi perek. Gondoljunk csak a legismertebbekre Giordano Bruno (1548–1600) vagy Galileo Galilei perére (1564–1642 – geocentrikus világkép helyett a heliocentrikust vallotta). Az egyház ellen ugyanis nem lehetett senkinek pert nyernie, mint ahogyan a múlt század úgynevezett koncepciós pereiben sem, amiket csak jóval később mertek így nevezni.

Az egyház volt a művészetek legfőbb megrendelője. Különösen a képzőművészetnek és a zenének. Ez nem zárja ki azt, hogy ma is megcsodált alkotások születtek abban az időben.

Ilyen körülmények között kezdte a reformáció hirdetni, hogy Isten nem ezt bízta az egyházra, nem ebbe az irányba kell hatnia, hanem – ahogy az Úr Jézus mondta –: „Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mint ahogy az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 20,25–28)

S mivel kell szolgálnia az egyháznak? Azzal, amivel senki más nem szolgálhat rajta kívül: Isten igéjével, mely hitet és újjászületést teremt az emberekben. Erre küldte ki az egyház feje, Jézus Krisztus az ő tanítványait, amikor a misszióparancsot adta nekik: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,18–20)

Mi az az eszköz, amivel tanítvánnyá lehet tenni az embereket? Sola scriptura, egyedül Isten írott igéje, melyet hirdetnie kell az életnek és a szónak beszédével. Az életem legyen a szemléltetése annak az igazságnak, amit mondok!

„A megváltásról óh, zengjetek,
Hogy Jézus minket úgy szeretett…”

Nem terjeszkednie kell tehát az egyháznak, hanem elmélyülnie, és ez az egyes hívőre is vonatkozik: elmélyülni az élő Krisztussal való közösségben. Ebből a közösségből lehet kapni olyan erőket és áldásokat, amelyekkel azután igazán szolgálhat akár az egyház, akár annak tagjai a világban. Így jelenik meg Krisztus az övéiben, a választottak seregében, a szentek közösségében, az egyházban, és így él és munkálkodik.

Erre hangzott el az aggodalmaskodó kérdés a reformációval kapcsolatban: Nem könnyelmű visszavonulást fújt a reformáció olyan területekről, ahová már eljutott az egyház, és elkezdett uralkodni?

Nem, mert Isten az ő áldását csak arra a tevékenységre adja, amit ő bízott az övéire. A tanítvánnyá tétel, a keresztség és a tanítványok továbbtanításának szolgálata után, tehát a misszióparancs végén hangzik Jézus ígérete: „és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”.

„Ha az Úr nem építi a házat [akár az egyházat], hiába fáradoznak az építők.” (Zsolt 127,1) De ha küldetésében jár az egyház, akkor Isten áldása lesz rajta. Gondoljunk csak arra, hogy milyen kísérőjelenségei voltak a reformációnak a kulturális, művészeti, tudományos és társadalmi életre kihatóan is! Az evangéliumot kezdték hirdetni, és csak az evangéliumot. De ezen keresztül Isten mindent megmozgató, megtisztító, megáldó munkáját tapasztalhatták.

Tahitótfalun – második szolgálati állomásunkon – noha minden udvaron volt kút, de vize ihatatlan volt. Az akkori úgynevezett ásott kutak ugyanis nem voltak mélyek. A kútásásnál többnyire megálltak az első talajvíz szintjénél. Ebből az következett, hogy nem volt tiszta a víz, hiszen a közelükben lévő trágyadombok leve is beleszűrődött a kutakba. Könnyű volt ugyan vizet meríteni egy-egy ilyen kútból, mert nem volt mély, de nyáron gyakran eltűnt a víz belőlük, és semmilyen vizet nem adtak. Egyébként is az előbb említett falu földrajzi helyén, a Szentendrei-szigeten az ásott kutak vízmennyiségét a Duna vízállása szabályozta. Alacsony vízállás esetén eltűnt a kutakból a víz. A műtrágyázással aztán néhány év alatt a mi falunk vize is nitrátossá, azaz ihatatlanná vált. Szerencsére azonban mire mi odakerültünk, már voltak utcai, úgynevezett „nyomós kutak”, amelyekből szűk keresztmetszeten ugyan, de jó ivóvíz jött. Ezekből hordtuk a vizet ivásra és főzésre. Hol volt ez a néhány cm-es átmérőjű cső a méteres szélességű ásott kutaktól! De ez valahonnan a föld 90 vagy akár 100 méteres mélységének valamelyik forrásából jött, és sosem száradt ki.

Ezt mondja Isten Jeremiás által: „Az én népem elhagyott engem, az élő víz forrását, és kutakat ástak maguknak, mégpedig repedezett falú kutakat [ciszternákat, víztartókat], amelyek nem tartják a vizet.” (2,13) Áshatunk mi, amennyit akarunk, a napi gondok, aggodalmak, nehézségek kiszárítják a vizet kútjainkból, vagy világi szokásokkal mérgezzük, melyek megbetegítenek. De akinek van közössége az élő Istennel, az abból a vízből olthatja szomjúságát, amit az Úr Jézus ajánlott a szamáriai asszonynak: aki Jákob kútjából, a hagyományok vizéből iszik, „ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne” (Jn 4,13–14). Aki tehát Jézus Krisztus által Isten gyermekévé lett, annak van vize végtelen mennyiségben, annyi, hogy még másoknak is jut belőle, de nemcsak mennyisége van, hanem minősége is, tiszta, iható, sőt, gyógyító!

Ilyen reformációra van szüksége az egész világnak, az egyháznak és a mi személyes életünknek is. Mert mostanában már lehet utazni, tanulni, szerezni, kereskedni, kezdeményezni, különösebb következmények nélkül házasodni, elválni, abortálni, köpönyeget forgatni… A tudományos kutatás előtt olyan távlatok nyíltak, amiről nem is álmodtunk volna korábban. És a ma embere lehetőleg minden lehetőséggel élni akar, de emiatt feltétlenül sodródni kezd, mert – a régi közmondás szerint – „aki sokat markol, keveset fog”. Az ember mohósága miatt egyre szétszórtabbá, felszínesebbé, sekélyesebbé válik gondolkozásában, életszemléletében és életgyakorlatában. Mert ennyi információt egyszerűen nem lehet rendesen feldolgozni, mert ennyi élményt nem lehet úgy magunkévá tenni, amitől az egész belső szellemi élete gazdagabb, színesebb lesz. Csak a benzin fogyott el, és az összes kuporgatott pénz. „Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Mk 8,36) – állapítja meg az Úr Jézus.

A mi mai, megromlott életünkben el kellene jutnom oda: mi az, amire feltétlenül szükségem van, hogy emberi életet éljek. Ezt már a régi latin szentencia is megállapította: „Quod non opus est, asse carum est” – „Ami nem kell, az egy fillérért is drága”. És könnyen eljuthatok oda, hogy igazat adok Jézusnak, aki ezt mondta: végső soron egy a szükséges dolog (Lk 10,42).

„Egy, Uram, egy a szükséges,
Hadd válasszam a jó részt,
Amely örök éltemmé lesz,
Szívembe, ó, csak ezt vésd…”

Mert ha valaki őbenne megtalálta az életet, az tud igazán élni. Ilyen vagy olyan körülmények között, de él. Mégpedig gazdag életet, isteni életet, olyat, amihez a világ nem tud már semmit hozzáadni, de amire ennek a világnak mérhetetlenül szüksége van. Én tudok hozzáadni valamit a világhoz akkor is, ha az átlagosnál kisebb a fizetésem, kisebb a lakásom alapterülete, és így tovább sorolhatnánk. De gazdag életem van a Krisztusban. Lehet, hogy beszűkült, de elmélyült egészen az élő vizek forrásáig. Onnan jön az áldás, és az egész környezetem kapja ezt az áldást. Mert az áldást Isten sohasem csak egy személynek ígéri, hanem általa a környezetének is, amikor ezt mondja: „megáldalak… és áldás leszel” (1Móz 12,2) nyilván mások számára. Hogyne születne meg hát bennem a szent vágyakozás:

„Tégy, Uram, engem áldássá,
Lelkedet úgy várom!
Tedd te a szívem hálássá,
Hogy neked szolgáljon!”

(Füle Lajos verse)

Sőt, amikor nem Ábrahám utódaira, hanem utódjára utal az ige, akkor világméretűvé tette ezt az áldást mondván: „a te utódod által nyernek áldást a föld összes népei…” (1Móz 26,4b) Miért? „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) – Ámen.