A Zebedeus fiainak anyja

Van, hogy egy gyermeket először az édesanyjáról ismernek meg. Például: Ez a fiú Bach Jánosné fia. Azután egy idő múlva megfordulhat, és ezt mondják: Ez az asszony Bach János Sebestyén édesanyja. Ha például ez az édesanya élt még, büszke lehetett a fiára.

E bibliai történetben is Jakab és János, Zebedeus fiai nevezetesebbekké váltak édesanyjuknál. És mivel patriarchális, apajogú a társadalom évezredek óta, a gyermekek apjának a nevét jegyezték – főleg. A Biblia például több mint ezerszer említi, hogy valaki kinek a fia. Jézus környezetében így maradt fenn Zebedeus fiainak a neve. Édesanyjuk pedig a „Zebedeus fiainak anyja” néven szerepel. De azért nem névtelen ez a kedves édesanya. Ki lehet bogozni a Szentírás adataiból a nevét. Ha összevetjük a Mt 27,55–56-ot a Mk 15,40-nel, akkor megtudjuk, hogy ezt az édesanyát Salóménak hívták. Legalábbis ebből következtetnek a bibliatudósok a Salómé névre. Nevezzük a továbbiakban mi is Salóménak! Azért érdemes róla beszélni ma is, mert ő hite és szíve szerint is Jézushoz tartozott, az ő tanítványa volt. (Hiszen tudjuk, hogy Jézusnak voltak ún. „nőtanítványai” is.) Két fő szempont szerint szólhatunk Salóméról: I. Salómé, az édesanya; II. Salómé kérése és szolgálata.

I. Salómé, az édesanya

Zebedeusról azt is tudjuk, hogy napszámosai voltak, ami nem volt gyakori abban az időben és abban a szegénységben. Úgy látszik, hogy afféle kisebb vagy nagyobb halászati és halfeldolgozói üzeme lehetett. Amikor Jakab és János elhívását olvassuk, akkor itt ez áll: „Otthagyták apjukat a napszámosokkal együtt a hajóban, és követték Jézust.” (Mk 1,20) Zebedeust tehát lefoglalta a munkája, és így a felesége vállalta az otthoni terheket, és ő nevelte a gyerekeket. Tehát Salómé „nem dolgozott” – mondanák ma sokan. És akik ezt mondják, azoktól ezt kérdezem: miért ennyire nincs ma becsülete annak, aki azt választja hivatásának, hogy gyermekeket nevel? Hogy időt szán gyermekeire. Hogy sok mindenről lemond azért, hogy egészséges lelkű embereket neveljen belőlük.

Nemegyszer egy egész népnek a jövője függ attól, hogy az édesanyák hátat fordítanak-e gyermekeiknek, és csak enni adnak nekik, öltöztetik őket, vagy önmagukat szánják oda erre a hivatásra, és ha kell, elégnek ebben a gyönyörű hivatásban, amit Isten elsőrendű hivatásuknak szánt. Egyáltalán hivatásnak tekintik-e az asszonyok, az anyák, a nők a gyereknevelést? Szűkítsük a kört: a keresztény, a hívő anyák hivatásnak tekintik-e, vagy pedig nyűgnek, amit úgy mellesleg letudnak, ami állandó kellemetlenségként van jelen, ami mindig megosztja figyelmüket, túlterheli őket, amin minél rövidebb idő alatt jó túl lenni?

Azt írja egy idős evangélista: ahol a gyermekszobában már a Szentlélek szele fúj, ott jobban lehet várni, hogy Isten gyermekeivé váljanak a gyermekeink, akiket Isten Lelke vezérel. Ha otthon már elkezd fújni a Szentlélek szele. Ha otthon rend van, akkor jobban lehet várni, hogy rend lesz az életében később is. Ha a szeretet melege nem tölti be az otthont, az sosem válik otthonná, csak legfeljebb lakássá. Mert mitől lesz egy lakás otthon? Attól, hogy ott szeretnek engem. S ahol szeretnek, oda vágyakozom, oda szívesen megyek. De sok embernek van ugyan lakása, ám otthona nincs! Amikor elmarasztaljuk az ifjúságot – nem is ok nélkül, hisz egyre súlyosabb problémák jelentkeznek a felnövekvő nemzedék életében –, akkor először magunkban keressük a hibát és a bűnt!

Különösen akkor nehéz feladat gyermeket nevelni, ha valakinek olyan gyermekei vannak, mint Salóménak. Amikor az Úr Jézus kiválasztotta tanítványait, köztük „Jakabot, a Zebedeus fiát és Jánost, a Jakab testvérét, akiknek a Boanerges nevet adta, ami azt jelenti, mennydörgés fiai” (Mk 3,16–17). Sok olyan gyermek van ma is, akit valami miatt így lehetne nevezni.

Saloméról mint édesanyáról három fontos dolgot tudunk meg az Igéből:

1. Gyermekei együtt dolgoztak az apjukkal és a napszámosokkal. Tehát nem kímélte meg a gyermekeit a munkától. Nem a munkától kellene megkímélni a gyerekeket… hanem sok minden mástól. Például:

a) A sok olyan tv- és internetes műsortól, ami gyilkolja a lelküket, ami fertőzi, és utána verik egymást a kertben vagy a szobában, mert ugyanezt látták – a mi hozzájárulásunkkal vagy anélkül – a tv-ben és/vagy az interneten. Nem kell azon csodálkozni, hogy utána ezt építik be a maguk életébe.

b) A saját indulatainktól kellene megkímélni őket, amelyekkel deformáljuk a lelküket.

c) A saját képmutatásunktól kellene megkímélni őket.

d) Az otthoni feszültségtől kellene megkímélnünk, ami összekavarja az értékrendjüket, s mindig azt fogják választani – függetlenül a minőségétől –, ami kevesebb idő és fáradság befektetésével jár. Ez aztán felettébb igénytelenné teszi őket a lelki, szellemi dolgok irányában is. Ilyenektől kellene megkímélni, amikkel fertőzzük a lelküket, és nem a munkától, amitől sokan igyekeznek őket megkímélni, és azt hiszik, hogy ezzel jót tesznek.

Visszatérve a munka eredetére, nemcsak a sokat vitatott törzsfejlődési elmélet szerint tette a munka emberré az embert, hanem ma is az teszi, teheti… És nem a munkáról való himnuszok, hanem az elvégzett munka…

Isten már a bűneset előtt is, mindjárt az ember megteremtése után is munkára rendelte az embert, amikor az Éden kertjébe helyezte, hogy „művelje és őrizze” azt (1Móz 2,15).

2. Egészen fiatalon – János még tizenéves lehetett – már Bemerítő János tanítványai. Tehát nem tiltakoznak „alapból” a bűnbánatnak, a megtérésnek a keresztsége, a bemerítkezés ellen. Emögött bizonyára ott lehetett az anyai döntés, legalábbis nem tartotta vissza az őket az „Istentől küldött ember” (Jn 1,6) közelségétől.

Abban az időben döntőbb módon szólhattak bele a szülők gyermekeik dolgaiba. A szülők hozzájárulása nélkül nem lehettek volna János tanítványai. Salómé és a férje (Zebedeus) azt akarták, hogy gyermekeik azokkal barátkozzanak, akik János körül gyülekeznek, ne másokkal! Onnan hozzanak haza hatásokat, ne máshonnan!

Utána pedig, amikor Jézus elkezdi nyilvános működését, és János rámutat: „Íme, az Isten Báránya” – akkor azonnal Jézus tanítványaivá válnak (Jn 1,36). Nem az állhatatlanságukat, hanem a lelki igényességüket fejezi ki ez.

Meg is maradtak Jézus mellett mindhalálig. Édesanyjuk is tudott erről, és nyilván örült is ennek.

3. Jó kapcsolata volt gyermekeivel. Bizalmas viszonyban volt felnőtt fiaival is. Ez az egész történet erről tanúskodik. A gazdag ifjú történetének végén „Jézus így válaszolt neki: Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem! Amikor hallotta az ifjú ezt a beszédet, szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt.” (Mt 19,21–22) „Ekkor megszólalt Péter, és ezt kérdezte: Mi elhagytunk mindent, és követtünk téged, hát velünk mi lesz? Jézus erre ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy ti, akik követtek engem, a megújult világban, amikor az Emberfia beül dicsőségének trónszékébe, ti is tizenkét trónszékbe ültök, és ítéletet tartotok Izrael tizenkét törzse felett. És mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja, és megörökli az örök életet.” (Mt 19,27–29)

Erről nyilván beszámolhattak otthon.

Ezt megbeszélték anyjukkal. Így jutott a szerető anyai szív erre az elhatározásra, hogy ha ők tizenkét királyi székben fognak ülni az Úr Jézussal együtt, akkor kérjük meg‚ hogy ők hadd üljenek legközelebb az Úrhoz: „Mondd, hogy az én két fiam közül az egyik jobb kezed, a másik bal kezed felől üljön a te országodban.” Azután a többi is elfér ott, de a legközelebb hozzád az én fiaim legyenek! Ezt megbeszélték otthon, eldöntötték, és így megy azután Salómé Jézushoz ezzel a kéréssel.

Salómé tehát olyan anya volt, akiről egy mai fiatal azt mondaná: az én anyám „jó fej”, értelmes ember, lehet vele szót érteni, el lehet neki mondani ilyen dolgokat, érdemes beszámolni az eseményekről, mert odafigyel, és továbbfűzi a gondolatokat. Lehet vele „kommunikálni”. Párbeszéd alakult ki: mi elmondtuk, mi történt, ő elmondja az ötletét, mi hozzászólunk, azután mind a hárman odamegyünk.

A felnőtt gyermekeknek közös akcióik vannak az édesanyjukkal.

Valószínű, hogy ezt ma nehezebb megvalósítani, noha nem lehetetlen, de isteni bölcsesség kell hozzá. „Ha pedig valakinek nincsen [ilyen] bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja.” (Jak 1,5) De hiszen ezt már az ószövetségieknek is kínálta Isten igéje: „ha figyelmesen hallgatsz a bölcsességre, és szívből törekszel értelemre, bizony, ha bölcsességért kiáltasz, és hangosan kéred az értelmet, ha úgy keresed azt, mint az ezüstöt, és úgy kutatod, mint az elrejtett kincseket, akkor megérted, mi az Úr félelme, és rájössz, mi az istenismeret. Csak az Úr ad bölcsességet, szájából ismeret és értelem származik.” (Péld 2,2–6) Fiatalos maradhat a lélek, fiatalos maradhat a gondolkodás még fárasztó vagy bosszantó munka közepette is. Nyilván Jézus Krisztus ma is képessé tehet minket arra, hogy mint szülők a gyermekeink barátai is legyünk, akiknek lehet beszélni, akikhez érdemes eljönni és megbeszélni a dolgokat. Igen, Jézus Krisztus ajándékoz nekünk ilyen bölcsességet, hiszen „Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá” (1Kor 1,30).

II. Salómé kérése és szolgálata

Kitűnik e kérésből az, hogy ő komolyan vette, amit Jézus mondott. Ő hitt Jézus szavának. Egyelőre Jézus dicsőségéből még semmi sem látszik. Egyelőre még csak kezdi a tanítást, és ellenségei kezdik az ő üldözését. Felfigyel rá a jeruzsálemi központ, megfigyelőket küldenek utána. Akárhova megy, próbálnak csapdát állítani neki, hogy valamiképpen belezavarják a tanításba, hiszen egyelőre még nem lehet pontosan tudni, hogy ki ő. De Salómé már az ő dicsőségéről beszél, aki beül majd az ő dicsőségének királyi székébe, és akik az ő tanítványai, azok is beülnek a tizenkét királyi székbe, és ítélik Izrael tizenkét nemzetségét.

Salóménak ez „készpénz”. Jézus mondta, hogy így van, lépjünk tehát egyet mi is! Hadd üljenek a fiaim hozzá a legközelebb! Egy pillanatig sem kérdéses neki, hogy igaz-e az, amit Jézus mond. Ő hisz az igének, amit Jézus mond, ő Igének tekinti.

Így vagyunk-e mi? Mivel itt egy édesanyáról van szó, így vannak-e a mai édesanyák? Jézus ígérete igaz! De így meg úgy… Mindegy, ő mondta, tehát igaz! Majd ő megpecsételi az ő igazságát. Majd ő megmutatja, hogyan igaz, kinek igaz, miért igaz ez, ami olyan elképzelhetetlen, amit olyan nehéz elhinni. Ha ő mondta, igaz!

1. Ennek alapján kérésével egyenesen Jézushoz megy Salómé. Nem választ kerülő utat, nem keres más összeköttetést. Pedig furcsa kérés. Nem is jön ki könnyen a száján. Odamennek Jézushoz, és leborulnak előtte, s nem szólnak egy szót sem. Jézus húzza ki belőlük a kérést, és kérdezi meg: „Mit akarsz?” Nem könnyű elmondani, mert elég kényes kérdés e kérés. Ők is érezték, hogy egy kicsit önző, szokatlan, ilyet még nem kértek Jézustól. Valami mást kellene, valami szebbet, valami kegyesebbet. De hát a szívében ez volt, ezt mondta el.

Szabaduljunk fel arra, hogy semmit ne szégyelljünk Jézus elé vinni! Többször voltam már úgy, hogy miközben elmondtam, aközben éreztem: ez butaság! Ez az, amit nem kell kérnem. De ehhez el kellett mondanom neki, hogy rájöjjek: ezt nem kell kérni, vagy nem ezt kell.

Miközben beszélgetünk vele, aközben dolgozik ő bennünk: aközben világít meg. Mondjuk el csak neki! Majd miközben mondom, rájövök, hogy ez rossz, ezt nem fogja megadni. Milyen jó, hogy nem adja meg, nem is kérem! De ehhez el kell mondani. Öntsem ki előtte, és ott kerül világosságra minden, amikor őeléje letettem.

2. Mivel hallgattak egy ideig, Jézus megkérdezte: „Mit akarsz?” Többektől megkérdezte ezt. Jézus szerint fontos az, hogy mi tudjuk: mit akarunk. Nem neki van szüksége arra, hogy elmondjuk, hiszen „még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram” – vallja Dávid (Zsolt 139,4). Nekünk van szükségünk arra, hogy kimondjuk, mi van bennünk. „Akarsz-e meggyógyulni?” (Jn 5,6) El kell döntenie a 38 év óta betegnek. „Mit akarsz?” Biztos az, hogy mindenki imádkozó lélekkel hadarta el azt az egy-két mondatot, amit gyermekkorában megtanult? Amikor az asztalnál egy pillanatra lehajtjuk a fejünket, valóban imádkozunk mi akkor mindig? „Mit akarsz?” – kérdezte Jézus. Tudod-e, hogy mit akarsz? Amikor otthon befejezzük az imádságunkat, és megkérdezné valaki: most mit mondtál?, el tudnánk mondani egy világos gondolatot, kérdést vagy hálaadást? Vagy egy nagy ömlesztett semmiség volt az, amit imádságnak neveztünk? Jézus várja, hogy mi akarjunk, és tisztán, átgondoltan mondjuk el neki azt, ami bennünk van.

3. Itt hangzik el a kérés: „Mondd, hogy az én két fiam közül az egyik jobb kezed, a másik bal kezed felől üljön a te országodban.”

Van ebben a kérésben valami nagyon jó, és ez legyen példa számunkra, s van benne, amit Jézus elítél és kijavít.

a) Nagyon jó, hogy ennek az édesanyának nincs fontosabb vágya, mint hogy a gyermekei a legközelebb maradjanak Jézushoz itt és az örökkévalóságban. Hadd kérdezzek meg mindenkit, aki itt édesanya: ez a legfontosabb vágyad, vagy valami egészen más?

– Hogy jól kereső pályára menjen!

– Hogy nőjön már be a feje lágya!

– Hogy ne legyen olyan szemtelen otthon!

– Hogy becsületes lányt vegyen feleségül!, vagy hogy becsületes fiúval kösse össze az életét!

Vagy pedig azt kéred, hogy itt és az örökkévalóságban a legközelebb legyen az Úr Jézushoz?

Ez a mi leghőbb vágyunk, szoktunk-e ezért imádkozni? Úgy élünk-e, hogy ne legyünk akadályai ennek? Segítségére vagyunk-e ebben?

Az a kérésem, hogy az én gyermekem vagy minden gyermekem ott legyen, Uram, a te jobb és bal kezed felől a te dicsőségedben?

b) De van ebben a kérésben valami, amit Jézus elítél. Ez pedig az, hogy kétségtelenül számítás és hatalmi igény van az édesanyai kérés mögött. Bármilyen szépen hangzik is, az a számítás van mögötte, hogy ne járjanak rosszul a fiaim, amiért a te tanítványaid lettek, és engedd őket uralkodni, majd amikor már mindenki tudja, hogy te uralkodsz, te király vagy, mert királyi székben ülsz. Ugye számíthatunk erre, Úr Jézus?

Jézusnak ez nem tetszik. Mégsem keményen támad neki az édesanyának, hanem kedvesen vezeti rá az igazságra: „Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok-e inni azt a poharat, amelyet én fogok kiinni?” Annak a kornak a jelképes nyelvén ezt Salómé, Jakab és János is világosan értették. Ez azt jelenti, hogy képesek és készek vagytok-e vállalni azt a szenvedést is, ami az én követésemmel jár, és aminek a végén lehet megérkezni oda, a dicsőség királyi székébe. Gondoljunk a pohár használatára a Gecsemáné-kertben: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen amint én akarom, hanem amint te.” (Mt 26,39) A szenvedés jelképe volt az, ugyanúgy a keresztség is, abban az összefüggésben, ahogy itt Jézus használja. Ez a folyamatos szenvedés vállalását jelentette.

Ezzel Jézus kedvesen ezt mondja: „Salómé, te derék asszony vagy, szereted a gyermekeidet, és a legfontosabbat kéred számukra, de ez az út vége, addig még el kell jutni. Vállaljátok-e ti az én utamat véges-végig mindenestül, azzal, hogy a végén dicsőség van, s azzal, hogy a dicsőségre szenvedéseken keresztül jutunk el?” Nagyszerű, ha valaki túllát a láthatókon, és már az örökkévalóságon gondolkozik! Bárcsak több édesanya gondolkozna ezen gyermekeivel kapcsolatban! De oda még meg kell érkezni valahogy! A Krisztus-ügy szenvedéseket is magában foglal, de győzelem és dicsőség a vége. És ne csak a végét nézzétek, hanem az egészet! Kell-e így is az én utam? Kell-e a szenvedés is benne?

Ezt kérdezi itt Jézus csöndesen, és ebben van az, hogy ő soha senkit be nem csapott. Előre nyilvánvalóan megmondja, hogy mi vár azokra, akik őt követik. De benne van az is, hogy csöndesen magára mutat, és azt mondja, hogy ő úgy szolgál, hogy nem kíván magának semmit. „…az embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.” (Mt 20,28) Jézus nem azt kérdezi az Atyától, hogy mit kapok ezért. Neki csak két kérdése van:

–  Teljesítem-e az Atya akaratát?

– Megadtam-e mindent azoknak, akiket szeretek, amiért még az életem sem drága?

Ez a kettő a fontos. S mi lesz énvelem? Belehalok, de utána jön a feltámadás és a dicsőség. Itt azonban most az a fontos, hogy engedelmeskedem-e az Atyának, és szeretem-e igazán a többieket, a magam rovására is.

Nem tudom, érezzük-e, hogy mennyi tapintat, mennyi figyelmesség van Jézus szavaiban. Félreérthetetlen, hogy miről beszél, és mégsem támad Salóménak, mert látja, hogy a szívében valami nemes, valami jó van, hittel jött hozzá. Csak a kérése nem egészen jó, mert belejátszik az óember és saját kívánsága is. Annál valami többet kérhetne, mint amit kér. És ez mindannyiunkat kísért: a dicsőség kellene, a szenvedés nem. Mindazok az előnyök, amelyek a Jézus közelében való tartózkodással együtt járnak, kellenének. Mindazok a parancsok, amelyeket ad, nem kellenek. Válogatás nélkül készek vagyunk elfogadni azt a jót, amit kínál. Válogatunk viszont az ő tanításaiban, utasításaiban, parancsolataiban. Jézus itt azt mondja, hogy aki itt szorosan őmellette van, az lesz majd szorosan őmellette odaát is. Ez a fontos, hogy itt mi van! A Jn 12,26-ban mondja ezt: „Aki nékem szolgál, engem kövessen! És ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is. És aki nékem szolgál, megbecsüli azt az Atya.” Kell-e ennél nagyobb tisztesség? De hogy megbecsüljön minket az Atya, ahhoz az kell, hogy neki szolgáljunk, és ott legyünk mindenhol, ahol ő van. Akkor a dicsőségben is ott leszünk. Egyébként nem.

Erre mutat itt rá Jézus. „Salómé, Jakab és János! Kedves dolog, amit kértek. Nagy ajándék, amit kértek, csak el ne felejtsétek, hogy oda a szolgálat útján lehet megérkezni. Készek vagytok-e itt, most így szolgálni? Ha igen, akkor jöttök majd az én dicsőségembe.” Jó lenne, ha látnánk ezt a különbséget, ami a velünk született gondolkodás és Jézus gondolkodása között van!

– Mi szeretnénk – örök Salómék – bebiztosítani magunkat és szeretteinket. Ő pedig szeretne megtanítani bennünket szolgálni akkor is, ha tönkremegyünk e szolgálatban.

– Mi szeretnénk a holnapról gondolkodni és arra nézve bebiztosítani magunkat. Jézus a mára irányítja a tekintetünket, s azt mondja, hogy itt vannak a feladataink.

– Mi szeretjük tőle megkérdezni, hogy ő mit tesz, vagy neki megmondani, hogy mit tegyen meg nekünk. De ő azt kérdezi meg tőlünk, hogy mi megtettük-e, amit ő mondott.

– Mi azon gondolkozunk, hogy hol leszünk majd, ő meg azt kérdezi, hogy hol vagyunk most, mert attól függ, hogy hol leszünk majd.

Hadd kérdezzem meg az ige élességével: hol vagy te most? Krisztus közvetlen közelében, vagy valahol tőle távol? Ettől függ, hogy odaát is az ő közvetlen közelében leszel-e, vagy valahol tőle távol.

– Mi azon gondolkozunk, hogy mi lesz belőlünk. Ő pedig azért tett meg mindent, hogy most az ő közelébe kerüljünk. Az ember mindig szeret álmodozni. Jézus pedig szeret mindig engedelmeskedni. És ez nagy különbség! Kellene nekünk az a békesség, öröm, amit Jézus közelében átélhetünk. Jézus azt mondja: rendben van, de akkor fogadjatok be engem, növekedjetek bennem, kövessetek engem, és akkor tiétek lesz mindez a békesség, öröm és erő, amit megígértem nektek. De csak így! Egyenesen az út végére röpülni nem lehet. A Krisztus követése azt jelenti, hogy végigjárom az utat. És ez sokszor a szenvedések útját jelenti.

Jó lenne, ha egész hitbeli fejlődésünket ez az ige nagyobb világosságba helyezné most. Mindenki szeretne élő hittel, erős hittel, nagy hittel élni. Ennek érdekében valamit nekünk is tennünk kell. Mint ahogy mindenki szeretne tudni. Tanulni már kevesen szeretnek. Tanulás nélkül nem lehet tudni.

Nemrégen olvastam valahol, hogy valami hihetetlen lelkesedéssel és álmodozással mondta el egy fiatalember, aki a Közgazdasági Egyetemre jár, hogy micsoda jövője van a spanyol kapcsolatoknak, micsoda üzletek, sajátságos közgazdasági problémák lesznek ott az elkövetkezendő években, évtizedekben, milyen karrier nyílik meg neki is arra, s majd megtudják néhány év múlva, hogy milyen nagy ember lett belőle. Közben spanyolból megbukott, most készül a pótvizsgára. Kiderült, hogy az egész nyáron sem foglalkozott vele. Pedig számára a megálmodott karrier azzal kezdődnék, hogy előveszi a spanyol szótárt és nyelvtant, s naponta tanulja a nyelvet. Sok minden más is kell hozzá, de ez feltétlenül kell. És naponta! Hiába mondja valaki, hogy milyen tehetséges zeneileg a gyermeke, ha nem veszi elő naponta azt a hangszert, és nem gyötri órákon keresztül. Azután később már nem gyötrelem lesz, hanem gyönyörűség. De erre csak így lehet eljutni.

És hiába álmodoznak a Salómék arról, hogy az én fiaim milyen nagy dicsőségben lesznek, ha itt ma nem vállalják ezt: nem azt akarom, hogy nekem szolgáljanak, hanem én vagyok kész szolgálni másoknak, mint Jézus, ha kell, a magam megrövidítése vagy életem árán is.

Tudjuk az igéből, hogy nemcsak a tizenkét tanítvány fog királyi székben ülni a Krisztus dicsőségében. A Jelenések könyvében Jézus ezt mondja: „Aki győz, megadom annak, hogy üljön az én királyi székemben, amint én is győztem, és ültem az én Atyám királyi székében.” (Jel 3,21) Mi mindnyájan királyi székek várományosai vagyunk, ha az ahhoz vezető utat is végigjárjuk ezzel a jézusi lelkülettel. Legyőzve azt, hogy mások szolgáljanak nekem, késszé válva arra, hogy én szolgáljak másoknak, és – ha kell – az életemet is adjam oda. Ámen.