„…akikre nem volt méltó a világ…” (Zsid 11,38)

Krisztus által nyilvánvalóvá lett az Istenben elrejtett titok (Ef 3,9), és kibontakozott Isten üdvterve, szélesre tárta az üdvösség lehetőségét minden nép és minden ember számára.

Ennek azonban ellenzői is lettek. Voltak, vannak, akik féltékenységből, mások tévelygő vallási képzetek alapján vagy Isten ismeretének hiányából, megint mások egyenesen ördögi befolyás alatt állva, Krisztus személye elleni zsigeri gyűlölettel lépnek fel azok ellen, akik élni kívánnak a megváltói kegyelemmel.

Az ellenérzés sok területen és sokféle arculattal nyilvánul meg

Az esetek egy részében gúny tárgyává teszik az Istent keresők hitét és odaszentelt életét. Hazugsággal, hamis ideológiákkal, téveszmékkel akarják megzavarni a hívők gondolkodását, elbizonytalanítva őket a hitükben. Gyakori a megfélemlítés, fenyegetés. Világszerte előfordul, hogy erőszakos fellépéssel, a személyi szabadság korlátozásával, sőt a hívők lemészárlásával próbálják elnémítani a Krisztusról tanúskodó bizonyságtételt.

Minden korszakban voltak olyan kiemelkedő keresztények, akiket meggyőződésük és evangéliumi hithűségük miatt öltek meg. Meghaltak, mert szilárdan ragaszkodtak Megváltójukhoz és az evangélium igazságához.

Tisztelettel emlékezünk

Tisztelettel és csodálattal emlékezünk azokra a hittestvéreinkre, akik Krisztus megvallása miatt vállaltak szenvedéseket vagy éppen mártírhalált. Tehettek volna másként is, de az Úr iránti szeretetükben úgy döntöttek, hogy még az életüket sem tartják drágának, csak hogy bizonyságot tegyenek az Isten kegyelmének evangéliumáról (ApCsel 20,24), és ezért vállalták a halált is.

Tisztelet illeti azokat a ma élő hittestvéreinket, akik megalkuvás nélkül megvallják Krisztusba vetett hitüket, meggyőződésüket, és kiállnak mellette akkor is, ha emiatt valamely ellenérdekelt hatalom életveszélyesen megfenyegeti őket.

A keresztény vértanúság több és más, mint amit felszínes gondolkodással megérthetnénk belőle. Egyfelől igen heves lelki harc, küzdelem sok vívódással. Az életveszé-lyes fenyegetések alatt átélt agónia, de a vergődésben megfogalmazódó határozott kiállás: „még az életem sem drága” érte, a Megváltóért! Ez a hit győzelme.

Kérdések…

Másfelől kérdések sokasága:

Meddig vár az Úr?

Miért nem áll bosszút azokért, akikre nem volt méltó ez a világ, mert megváltottak, hűségesek, Isten országának mértéke szerint éltek a környező világ romlottsága ellenére is?

Miért azok halnak meg, akik új emberként lelki nemességre, Krisztus szeretetének gazdagságára eljutva áldást jelentettek környezetükre?

A válaszokat ma még nem tudjuk, de hisszük és tudjuk, hogy Isten felemeli és megdicsőíti azokat, akik életüket áldozták az ő nevéért.

A keresztény vértanú

Gondolkodásunkban a keresztény vértanú olyan ember, akit Krisztus megvallása miatt, illetve Urához való rendíthetetlen, megalkuvás nélküli hitbeli ragaszkodása miatt öltek meg, azaz vérével tanúskodott a Megváltó személyéről, igazságáról, istenfiúi voltáról. Megvallása személyes istenismereten, Krisztus-ismereten és az Úr iránti szereteten alapul.

Az ilyen győzelmes hívőkről kell elmondanunk, hogy a hitélet hősei ők, azok a nagyságok, akik a nemes harcot megharcolták, futásukat elvégezték, a hitet megtartották, és eltétetett számukra az igazság koronája, amelyet megad az Úr, az igaz bíró azon a napon nekik és mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését (2Tim 4,7–8).

Vértanúságra általában nem előre felkészülés alapján jut el az ember. A Krisztus-hitben élő személy hűségének és állhatatosságának következménye lehet a martüria – ellenséges támadások idején. A hívő ember Urára nézve él, más és más hívő társaihoz hasonlóan megharcolja személyes harcait, küzd kétségeivel, kísértéseivel, erőtlenségével, de lelki küzdelmei között felértékelődik benne Urának személye, és boldogan éli meg a Krisztushoz tartozásának valóságát. Fénnyel, örömmel ragyogja be életét az Úr szeretete: szereti őt a Megváltó, és mindennél értékesebbé válik számára, hogy Krisztushoz tartozik. És amikor ellenséges támadások között döntenie kell: megvallja-e Krisztust, vagy félénken visszahúzódik, elbújik, esetleg megtagadja őt, megérik benne a döntés: „megvallom Krisztust”. Így emelkedik lelki nagysággá társai fölé.

Ők az Úr hősies tanúi, akik e vívódásban bátorságot tanúsítanak, Úrnak vallják őt, és ezzel ismertté teszik személyes Krisztushoz tartozásukat is. Számukra is rettenetes a kín, a testi szenvedés, félelmetes a halál közelsége. Bennük is működnek az életvédő ösztönök. Gondolatukban sokféle érvet, mentséget találnak, hogy miért lenne jogos, hogy kimeneküljenek a szorongató helyzetből, de végül is nem ezt teszik. Nem menekülnek, nem bújnak el, hanem a szorongató körülmények közt felértékelődik szemükben a Krisztushoz tartozás, és mindennél nagyobbá, értékesebbé válik ez a kegyelmi állapot, mint a meghátrálók kudarca, későbbi önváddal, szégyennel leterhelt élete. Ott, azok között a szorongattatások között, melyekben választás elé állítják őket, felülről vett erővel válhatnak képessé az Úr megvallására. Krisztus hős lelkű tanúi ők, akiket nem volt képes elviselni Krisztus ellensége, és gyűlöletében kioltotta életüket.

Az Úr Jézus gyülekezetének e világi életét végigkíséri a vértanúság. Volt, van, hogy bizonyos időkben nagy számban gyilkolnak meg embereket Krisztusért. Sokan a világ előtt ismeretlenül, hívő közösségükkel együtt halnak meg. Ez azt is bizonyítja, hogy nem személyük elleni pogrom ez, hanem Krisztus elleni támadás. Mivel az Úrral, a királyok Királyával nem bírhat el az ellenség, ezért az ő népén, értékes, nemes hívőkön áll bosszút. Más nézőpontból értelmezve a vértanúságot: Krisztus ellenségei felől érkező nagyszerű bizonyságtétel, ha bennünket is úgy látnak, mint az Úr Jézus tanúit. Tisztelettel emlékezünk a múltbeli vértanúkra, és imádságban, hősiességüket dicsérve borulunk Isten elé azokért, akik e mai terjedő vallási türelmetlenség idején áldozzák életüket Krisztusért.

Bizonyos, hogy nem veszítik el jutalmukat.