Anyák napjára

Nagymamám május elején mindig büszkén emlegette, hogy a faluban a baptista közösség ünnepelte először az anyák napját. Keresztényként tudjuk, hogy miért fontos ünnepelni: megállunk, hálát adunk, visszatekintünk a múltba, és erőt gyűjtünk, segítséget és kegyelmet kérünk a jövőre nézve, az előttünk levő útszakaszhoz.

A gyülekezet olyan, mint egy nagy család, láthatunk benne kislányokat, tinédzsereket, várandós mamákat, fiatal és idős anyukákat, nagymamákat, dédikéket. Egyik se uralja a közösséget kizárólagosan, együtt, egymás érdekeit figyelembe véve lesz közösség. Gyülekezetben felnőve láthattunk magunk előtt mintákat, tudjuk, hogy melyik életszakaszt mi követi. Mivel a gyerekeket is közösségi tagokként szemléljük, ezért azok a nők sincsenek kirekesztve, akiknek nincs gyermekük, ők is részt tudnak venni a gyereknevelésben. Ebben hatalmas erő van. A kisajátításban, önzésben, rivalizálásban nincs. Az élet olyan, hogy az és kötőszó jobban kiteljesíti, mint a vagy.

Nézzünk vissza, miért lehetünk hálásak édesanyánknak!

Isten elküldte a földre a Fiát, és nem adott neki márkás, méregdrága kiságyat, babakocsit, ruhákat, hanem csupán egy dolgot biztosít számára: családot. Anyát és apát.

Mit kap egy mamától az ember, akár szegény, akár gazdag?

A feltétel nélküli szeretetet.

„Semmit se kell tennem annak érdekében, hogy szeressenek – az anyai szeretet feltétlen, az anyai szeretet üdvösség, béke, nem kell megszerezni, nem kell kiérdemelni.” (Erich Fromm)

Sokszor gondolok arra, hogy milyen nehéz lehet egy mai kismamának. Rengeteg elvárásnak kell megfelelnie: dekorációval, megvendégeléssel megtartott babavárót kell rendeznie, a babát is meghatározott minőségű, márkájú tárgyakkal, ruhákkal kell körülvennie, önmagáról csodás terhesfotókat kell posztolnia, és ha erre nem is hajlandó, naponta szembejönnek vele azok a fotók, amiket a kortársai kitesznek.

Mit eredményez ez? Szorongást. Ennyi mindennek senki sem képes megfelelni.

Itt a jó hír: nem is kell. A feltétel nélküli szeretet nem tárgyakhoz kötött. Emberhez kötött.

Erre, a gyakorlati életünkben megélt anyai szeretetre épül fel az istenhitünk. Amikor megtérünk, elfogadjuk az isteni szeretetet, nem kell érte semmit tennünk, hálásan elfogadjuk, ugyanúgy, mint a mamánktól.

Mit tanulhatunk még az édesanyáktól?

Alázatot, szelídséget

Gyakorlatilag odaadja a testét, amikor vár bennünket, vállalja a szülést, vállalja a szoptatást, vállalja a bezártságot, az énidő megszűnését, az éveken át tartó monotóniát, a saját karrier évekre való föladását.

És amikor a gyereke kamaszodni kezd, vállalja, hogy hátrébb kerül a rangsorban. Hogy ismeretlenek megelőzik. Velük sokkal kedvesebb.

Vállalja az éjszakai beszélgetéseket, amikor éppen megint szükség van rá.

És eljön a nap, amikor átéli, hogy önálló családja lesz a gyermekének, és arrébb áll és csöndben vár, hogy mikor lesz újra szükség rá.

Imádságot

„Seregek Ura! Ha részvéttel tekintesz szolgálóleányod nyomorúságára, gondod lesz reám, és nem feledkezel meg szolgálóleányodról, hanem fiúgyermeket adsz szolgálólányodnak, akkor egész életére az Úrnak adom.” (1Sám 1,11)

Mindnyájan ismerjük, a meddő Anna kérését, gyermek utáni vágyát. Az imádság végén van a lényeg: egész életére az Úrnak adom. Nem tartogatja magának – mert nem életszerű, hogy egy gyermek ne nőjön fel, ne váljon le a szüleiről és kezdjen önálló életet. Tudatosan vállalja, hogy nem az övé, ajándékként kapta, a gyermek valódi tulajdonosa az Úr. De imádságban addig hordozza az édesanya a gyermekét, amíg él.

Ezekben az imákban sokszor életmentő erő lakik.

Hitet

„Eszembe jutott a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Loiszban, és anyádban, Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan.” (2Tim 1,5)

 Egy anyuka ment át a vasúti síneken a Balatonnál. Mindkét kezét egy-egy gyermeke fogta. Hirtelen előbukkant egy sikló, és átcsúszott előttük. A mama nagyon félt a kígyóktól, de nem akarta, hogy a gyerekei is megrettenjenek, ezért elkezdett közömbös hangon beszélni az állatról.

– Nézzétek, milyen szép színei vannak! Milyen ügyesen mozog, bár nincsenek lábai.

Amikor a kígyó eltűnt, az egyik kisfia megszólalt:

– Anya, miért félsz ennyire tőle?

– Honnan veszed, hogy félek? – kérdezett vissza a mama.

– Végig nagyon erősen szorítottad a kezem – hangzott a válasz.

A gyerekeink legtöbbször nem a szavainkból tanulnak, hanem a tetteinkből, a cselekvő életünkből. A hitünket is így fogják értékelni, a kamaszkor kritikus éveiben tűpontosan, hogy követhetőnek tartják vagy sem.

Végül térjünk ki egy nagyon lényeges kérdésre:

A legelső gyermekemet öltöztettem, a cipőjét kötöttem az előszobában, alig bírtam lehajolni, hatalmas hasam volt, a második gyerekemet vártam.

– Anya, te kit szeretsz a legjobban? – kérdezte.

– Az Urat – feleltem két szuszogás közben.

– Anyaaa – kérlelt a hároméves –, engem szeress a legjobban!

Nem fogok vele teológiai vitát folytatni, nem értené, beleegyeztem a kérésébe:

– Jól van, Bálint, itt a földön téged szeretlek a legjobban. És te, te kit szeretsz a legjobban? – itt vissza szerettem volna kapni valamit, mégiscsak lemondtam az elveimről.

– Én? Hát apát!

Drága édesapák! Mire mennénk itt a földön nélkületek? Köszöntünk benneteket is, akik ezen az ünnepen hátralépve, mosolyogva és szeretettel néztek minket.