Rövidített interjú a Baptista Rádió Arts’ok című műsorában elhangzottak alapján.
Az ősz folyamán új munkahelyed lett, amely lehetővé tette számodra, hogy a zenélés mellett egy másik gyerekkori vágyad is megélhesd: zeneművész és katona lettél egyben. Hogyan történt ez a váltás? Milyen új élményeid vannak ezzel kapcsolatban?
Valóban, a honvédségnél dolgozom, azon belül is a Központi Zenekarnál. Amikor elkezdődött a vírushelyzet, akkor a művészeti élet egyre inkább leállt, és ez mindenkit érintett, aki ebben a szektorban dolgozik. Elmaradtak a koncertjeink, a turnékat lemondták, a bérletes hangversenyeinket törölték. Ilyen helyzetben a létbizonytalanság az egész zenésztársadalmat áthatja. Eközben jött egy lehetőség számomra. Kiírtak egy próbajátékot a honvédség zenekarába, én pedig úgy éreztem, hogy meg tudom nyerni az állást, és igazság szerint így is lett.
Nagy változásokhoz vezetett ez az életedben?
Ha végiggondolom, hogy miben más, akkor igen, de nem nagyon szoktam átgondolni ezeket a dolgokat. Egyszerűen csak van egy adott feladat, egy élethelyzet, és igyekszem abban helytállni.
Gyerekkori elképzelésed volt, hogy közszolgálati tevékenységet végezz. Volt más terved is akkoriban?
Gyerekként nagyon érdekeltek a dinoszauruszok, és paleontológus akartam lenni. Mivel nagyon szerettem a biológiát is, állatorvos is szerettem volna lenni. 14-15 éves koromban fogalmazódott meg bennem, hogy ha nem zenélek, akkor valamilyen közszolgálattal szeretnék foglalkozni. Nagyon sokra tartom, ha valaki a közt szolgálja, legyen rendőr, tűzoltó vagy katona.
Konkrétan milyen katonai jellegű feladataid vannak?
A Honvédség Központi Zenekarával magas rangú emberek fogadására készülünk, eljátszunk egy adott himnuszt, vagy éppen a nemzeti ünnepeken veszünk részt, magas rangú katonák temetésén játszunk stb. Egyfajta tradíció ez, illetve összeköttetés a civil emberek és a katonák között a zenén keresztül. Vis major helyzetekben – mint amilyen ez a járványhelyzet is – kirendelnek minket kórházakba, fertőtlenítő osztagba kerülünk be, vagy akár árvíznél homokzsákokat pakolunk. Nagyjából így lehet leírni az ottani munkámat.
Hogyan jött a zene az életedbe? Milyen forrásaid voltak a családodban és az iskoláidban?
Teljesen természetes volt, hogy tanulok zenét. A családunkban ez magától értetődő volt. Zongorázni kezdtem – azt hiszem, hétéves koromban –, és pár évvel később csellózni is, de nem az én karakterem az a hangszer. A kürtön tanulást egy óracsere miatt kezdtem el. Más időpontban kellett zongoraórára mennem, és ez pont abba az idősávba esett, amikor a kürttanár növendékét a tanárnőm zongorán kísérte. Amikor a kürttanár meglátott, ahogy szokták mondani, mint a lovaknál, odajött és megnézte a számat meg a fogaimat, és azt mondta, hogy menjek vele a tantermébe. Ott adott egy kürtöt a kezembe, elmagyarázta, hogy mit kell csinálni, és kért, hogy fújjam meg. Nagyon boldogító érzés járt át, amikor először megfújhattam a hangszert, és a tanár úr ezt látta a szememben. El is kérte az órarendemet, hogy mindennap tudjunk a kürttel pár percet foglalkozni. Teltek a hetek, és egyszer csak adott nekem egy hangszert meg egy sárga csekket, hogy vigyem haza anyukámnak, mert ő beíratott engem magához kürtre.
Nézőként részese lehettem a mester diplomakoncertednek. Nyugalom és békesség áradt belőled. Sosem izgultál?
Középiskola elején még nagyon. Remegett a lábam, a kezem és igazából mindenem. Csakhogy nagyon jó tanárom volt, és amikor meglátta, hogy lámpalázas vagyok, akkor azt mondta, hogy minden héten legalább egyszer kiállít a színpadra. Így a színpadi lét fél év után már annyira természetessé vált, hogy nem tért vissza a félelem azóta sem. Ez egyébként alkati kérdés is, de rólam gyorsan kiderült, hogy nyugodt tudok maradni stresszhelyzetekben, és megfelelő trenírozás mellett hamar ki tudott alakulni bennem, hogy ne féljek.
Kik voltak a legfontosabb tanáraid?
Zempléni Szabolcsot nevezném meg elsőként. Ő új dimenziókat nyitott a hangszer megszólaltatását illetően. Mondjuk úgy, hogy előtte egy ablakon néztem ki, ő pedig kivezetett engem a házból, hogy az egész horizontot lássam. Bereczki Dávid és Szőke Zoltán a Fesztivál Zenekarból; illetve Nagy Miklós, a Luxemburgi Filharmonikus Zenekar elsőkürtöse; és Seeman László voltak még a legmeghatározóbb tanáraim, akik a legtöbbet segítettek nekem mind zeneileg, mind emberileg.
Az alap diplomakoncerted előtt nem sokkal egy izombénulás következtében majdnem kettétört a pályád. Hogyan emlékszel erre az időszakra?
Utólag visszagondolni rá nagyon könnyű, de átélni, úgy emlékszem, hogy pokoljárás volt. Amikor az ember 12 évet rászán az életéből valamire, amire felépíti a tanulmányait, és aztán egyszer csak szembesül vele, hogy ezzel már semmit sem tud kezdeni, mert rájön, hogy nem működik. Ilyenkor az ember szembesül egy kétségbeeséssel, egy hatalmas fallal, és minden sötét, és igazából nem tud mit kezdeni az életével, mert amire felépítette, az eltűnik. Nehéz leírni ezt az érzést. Három hónapig nem volt szabad játszanom a hangszeren, mert be volt gyulladva a szám. Nagy része érzéketlen is volt, nem tudtam mozgatni bizonyos izmokat, ahogyan kellett volna. A gyógyulás után is csak rendkívül fokozatosan lett volna szabad visszatérnem a gyakorláshoz, de ott volt egy diplomakoncert és egy felvételi, amelyekre muszáj volt gyakorolni, ezért még egy lapáttal rápakoltam, és a végére teljesen lenulláztam magamat. Ekkor jött a képbe Zempléni Szabolcs, a Hamburgi Zeneművészeti Egyetem professzora, akit felhívtam, és aki nagyon készségesen válaszolt a kérdéseimre, majd éveken át tanított engem. Visszatérve az alapdiplomámhoz, az valóban néhány napon múlott, hogy meglett. Három hónap kihagyás után felajánlottak nekem a Zeneakadémián egy lehetőséget, hogy a diplomaosztó előtti napon zártkörűen levizsgázhatok, ha tudnak elég professzort összeszedni, akik meghallgatnak. Rémisztő volt, mert szinte nem is emlékeztem már, hogyan kell kürtön játszani, annyira régen volt a számon a hangszer. Hat napom volt, hogy felkészüljek, és egy csoda volt, hogy sikerült. Azt nem mondom, hogy jó volt, mert ilyen körülmények között nem lehet jól játszani, de a jó Isten éppen annyira segített meg, hogy pont elég legyen.
Alapigéd a Bibliából: Békességünk van, hit által (vö. Róm 5,1). Mikor ébredtél ennek a tudatára?
Ez a bemerítési igeversem. Amikor úgy éreztem, hogy mindent elvesztettem, amit addig megszereztem, és nagyon kilátástalan a helyzetem, akkor visszhangként merült fel a lelkemből, hogy békességem van az Istennel.
Hogyan tapasztalod Isten vezetését a pályádon?
Úgy tudom megfogalmazni, hogy nagyon szeretek előre eltervezni mindent, de a kormányt nem szeretem fogni. Inkább szeretek nyitott szemmel és szívvel járni, felkészülni a legtöbb szituációra, amit Isten elém ad. Nekem csak készen kell állnom a feladatok elvégzésére. Tehát nem tudom, Isten merre visz, csak próbálok készen állni mindenre, ami elé állít.
Mi a véleményed a művészet és a misszió kapcsolatáról?
Igyekszem erre is készen állni és várni a lehetőséget. Egyszerűen csak gyakorlok, és bármilyen missziós felkérés érkezik, én arra szinte rögtön igent szoktam mondani anélkül, hogy átgondolnám, hogy belefér-e, és mindig bele szokott férni valahogy.
Mi a különbség a világi pályád és az egyházi szolgálataid között?
Abból élek, hogy emberek százainak, néha ezreinek játszom színpadon, ahol elvárják tőlem, hogy szmokingban legyek, hogy kifogástalanul játsszak a hangszeremen, és az emberek ezért fizetnek. Én ugyanazzal a tehetséggel – amit nyilván felülről kapok – állok ki a világi színpadra, és az Isten dicsőségére akarok zenélni. Szolgálni is azzal a tudattal és lelkülettel állok ki, hogy Istennek szolgálok, a Mindenhatónak. Ha felkérnek egy egyházi szolgálatra, ugyanazzal a szorgalommal és fegyelemmel készülök, mintha a Műpa nagytermébe készülnék egy Mahler-szimfóniára.
Kihívás számodra, hogy a zeneművészek világában nem feltétlenül mindenki hívő?
Nem. Ha csak keresztény emberekkel lennék körülvéve, akkor azt hiszem, hogy a tanítványi küldetésemet egyáltalán nem tudnám beteljesíteni. Azért vagyunk a világba rendelve, hogy só legyünk, fényként és gyertyaként világítsunk. Csak keresztény emberek között nagyon könnyű világítani.
Milyen zenekarokban játszottál eddig?
A legfontosabb élményem a Luxemburgi Filharmonikus Zenekar volt, ahová Nagy Miklós szólamvezető személyesen hívott ki, hogy segítsek neki megduplázni a kürtszólamot, ami rendkívül megtisztelő és nagy feladat volt. Nagyon szeretem a Danubia és a MÁV zenekart. A Medikusok, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem zenekara pedig a szívemhez áll nagyon közel. Magasan képzett orvosokból áll, akik a munkájuk mellett időt szánnak arra, hogy gyakoroljanak és összeüljenek játszani pusztán a zene kedvéért. Felemelő és inspiráló közeget jelentenek számomra. Talán hozzájuk megyek a legszívesebben játszani, ha hívnak.
Harmadik éve tanítasz az Andor Ilona Ének-Zenei Baptista Általános Iskolában. Mit adott számodra a tanítás?
Azt hiszem, egy új életcélt adott nekem a tanítás. Nem gondoltam, hogy ennyire sokat kapok tőle. Az utolsó dolog, amit ott hagynék a munka területén, az a tanítás lenne. Óriási öröm számomra, amikor bejön hozzám egy kisgyerek az órára, és azt látom az arcán, hogy örül, mert mi most egy kicsit zenélni fogunk. Szerintem lényeges dolog, hogy nem csak azért tanít egy zenész, hogy a következő zenészgenerációt nevelje ki. Habár ez is fontos, de fontosabbnak tartom, hogy egy olyan generációnak segítse a felnevelkedését, amelynek a klasszikus zene hallatán nem rándul görcsbe a gyomra, hanem szép tanulmányi emlékei kötődnek hozzá, és megszereti.
Milyen távlati terveid vannak a pályádon, a magánéletedben?
Számomra a legkomplexebb zenélés az, amikor többen jövünk össze azért, hogy valamilyen közös zenei élményt adjunk. Én ezt a zenekarban és a kamarazenélésben találtam meg. Képes erre a szólista is, de az nem az én világom. Stabil és biztonságos életet szeretnék élni. Számomra optimális család az, ahol mindkét szülő jelen van a gyerekek életében, és kellő időt és figyelmet tudnak a gyerekekre áldozni. Ilyenben szeretnék élni. Azt tűztem ki magamnak célul, hogy úgy alakítom ki az életemet, a tehetségemet és a képességeimet arra használom fel, hogy ez megvalósuljon. Emiatt jöttem a honvédséghez, mert itt családbarát az időbeosztás, a stabilitás, a kiszámítható életritmus.
Milyen más művészeti ágakat kedvelsz? Mivel töltődsz fel szellemileg, lelkileg?
Bármerre járok, akkor az ihletettség határozza meg, hogy miből táplálkozom. Ha van egy jó kiállítás a környéken, akkor az ugyanúgy fel tud tölteni, mint egy ettől teljesen független dolog, például egy séta kint az erdőben. Van, hogy egyszerűen csak dúdolgatok valamit, vagy meghallgatok egy jó zenét. Ezen kívül az aktuális hangulatomon és a lelkiállapotomon is múlik, hogy mi tölt fel.
Természetjárás?
Azt soha nem szeretném feladni, de most a járvány idején nehéz megvalósítani a kijárási tilalom miatt. Voltam sajnos covidos is, és az idő alatt még nehezebb volt, mert még a küszöbömet sem léphettem át.
A teljes interjú itt hallgatható meg: