Arts’ok 4.: Oláh Gábor

Rövidített interjú a Magyar Baptista Rádió Arts’ok című műsorában elhangzottak alapján.

A Baptista Központi Énekkar karnagya vagy 38 éve. Jómagam pedig az énekkar tagja vagyok ötödik éve. Sajnos az elmúlt időszakban nem találkozhattunk a járványhelyzet miatt. Hogy vagy és mivel foglalkozol mostanában?

Kétirányú a válaszom. Jól vagyunk, köszönjük, bár nem könnyen. A feleségem idős szülei már több mint egy éve nálunk laknak, annyira elesettek. Apósom 95 évesen októberben ment el az örökkévalóságba. A mama itt van, az ellátása körül forog minden, de egészségesek vagyunk. Kétszeresen is vigyázunk, hogy semmiképpen se jöjjön hozzánk a vírus. Nem tudunk senkit sem fogadni, hiszen ez a vírus annyira gonosz, hogy akkor jön, amikor a legkevésbé számítasz rá. Másrészt szomorú vagyok, mert nem tarthatunk kóruspróbákat, nem találkozhatok a kórustársakkal, hiszen az éneklés az egyik legveszélyesebb tevékenységnek számít a járvány terjedése szempontjából. Maszkban nem tudom elképzelni, hogy énekeljünk. Formális próbáknak pedig nem látom értelmét, ezért kivárjuk a végét. A tagoktól azt a visszajelzést szoktam kapni, hogy felértékelődött az énekkarba járás a gondolkodásukban attól, hogy most nincs, most nem lehet azt tenni, ami egyébként természetes volt.

Az énekkar tagjaként magam is megélem, hogy nagyon hiányoznak a próbák és a szolgálatok. Személyes tapasztalatom, hogy karnagyként rendkívüli állóképességgel, koncentrációval, szakmai ismeretekkel rendelkezel. Türelmes, megértő, segítőkész és elfogadó vagy velünk. Mekkora kihívás neked minden kórustaghoz megtalálni az utat?

Nem nagyon szoktam így vizsgálgatni magam, de most megpróbálom kívülről nézni ezt az egész szituációt. Kezdem egy olyan furcsa dologgal, amire sokan nem is gondolnak. Gyerekkorom óta részt vettem a gyülekezeti szolgálatban, és 16 éves korom óta már énekeltem is az énekkarban. A nagy tűz és érdeklődés bennem a gyülekezeti énekkarban bontakozott ki. Az itt szerzett tapasztalatok sokat segítettek nekem a továbbiakban, például amikor felvételt nyertem az első hivatásos kórusba Debrecenben. A hivatásos kórus pedig olyan zenei tapasztalatokkal gazdagított, amit a gyülekezeti munkámba tudtam beépíteni. Nem szabad elfelejteni, hogy a Jóisten kegyelméből én egy olyan családba születtem, ahol a felmenőim nagyon tehetségesek is voltak, és gondoskodtak is rólunk. Négyen voltunk testvérek, és mindegyikünknek volt hangszere, sőt nekem három hegedűm is volt. Édesapám ezt hogy érte el, nem tudom. Így utólag kifejezhetetlen kincs, hogy mi nem pénzt örököltünk, hanem taníttattak bennünket. Másrészt oly mértékű zenei gyakorlatra tettem szert, hogy már nem kell gondolkodnom azon, hogy tartsak egy próbát. Vannak olyan részei a próbának, amelyek teljesen természetesen belülről fakadóan jönnek belőlem. Ezek nem kerülnek különösebb erőfeszítésbe, és a felszabaduló energiámmal megpróbálok viccelődni és görbe tükröt tartani a kórustagok elé. A megszerzett rutin átsegít engem azokon a nehézségeken, amelyeken egy kezdő karvezető botladozik. Ezekhez hozzájárult persze az is, hogy taníthattam a baptista teológián és a Zeneakadémián is karvezetést. A tanítás nagyon sokat jelentett nekem, mondják is, hogy tanítva lehet megtanulni bármit is.

Anyai nagyapád Tóth Gábor volt. Előfordult, hogy te helyettesítetted őt a szolgálatban kisfiúként.

Igen. Nagyapám, amikor hatéves voltam, elkezdett engem harmóniumozni tanítani. Egy évvel később elém tette a négyszólamú A hit hangjai kötetet, és azt nekem meg kellett tanulnom. Persze nem a legnehezebb énekekkel kezdtük. Nem voltam még nyolcéves, amikor az istentiszteleten „bedobtak a mély vízbe”, és a kevésbé látogatott alkalmakon játszanom kellett. Ez nekem megtisztelő kihívás volt. Én ezt a zenei szolgálatot kaptam, de szerintem nem tudtam, hogy ez mennyit ér, és egy kicsit elkanyarodtam a műszaki pályára. A Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán mérnöki diplomát szereztem. Viszont folyamatos maradt a gyülekezeti szolgálatom, mentem mindenfelé szolgálni. Olyan is előfordult, hogy végighegedültem Händel Messiását, amikor pedig odaértünk ahhoz a részhez, felálltam és elénekeltem a basszusszólót. Viszont amikor bekerültem hivatásos kórusba, akkor rájöttem, hogy zenét is felsőfokon kell tanulnom, ezért felnőttfejjel három szakon szereztem diplomát a Zeneakadémián. Ezután tudtam bekapcsolódni a felsőfokú tanításba is.

Visszakanyarodva a gyermekkorodhoz, a gyülekezeti szolgálatok mellett tagja voltál a Magyar Rádió Gyermekkórusának is. Ezalatt történt veled, hogy Pablo Casals Jászol című oratóriumában a kis Jézus szerepét énekelted katalán nyelven.

Igen, ráadásul 1964-ben a szüleink öcsémmel, Lajossal együtt elengedtek a kórus japán körútjára. Rábíztak minket Istenre és egymásra, nem mellesleg jelentős anyagi terhet is vállaltak ezzel. 38 városban 48 koncertet adott a kórus két hónap alatt. Ez komoly testi, lelki erőnlétet kölcsönzött mindenkinek. Azon versenyeztünk mi, gyerekek, hogy ki nem lesz rosszul az éhségtől vagy a fáradtságtól. Szégyelltük a gyengeséget, de egyébként óriási élményt nyújtott ez az utazás. A Casals-darabban pedig itthon, meghallgatás alapján énekelhettem szólót az Erkel Színházban. Még ma is tudom a dallamát meg a szövegét. Ez megint csak egy olyan zenetörténeti esemény volt, amiről akkor fogalmam sem volt, hogy mekkora jelentősége van.

A családi élettel hogyan tudtad/tudtátok összehangolni a művészi pályádat, a szolgálatokat?

Ez is egy különleges dolog. A feleségemmel, Ráduly Irénnel a gyülekezetben ismerkedtünk össze. Apósom, Ráduly Emil Debrecenben volt karmester. Amikor lelkész édesapámat odahívták szolgálatra a 60-as évek közepén, akkor kerültem én is oda, és ott ismertem meg Incikét. Először csak jó barátok voltunk. Ő jó csellista volt, majd konzervatóriumba ment, később a Zeneakadémiára ének szakra, ahol Réti József növendéke volt. Viszont amikor megszületett első gyermekünk, akkor elhagyta a pályát, és óvónő lett. Tehát ő, aki célzottan zenei pályára készült, végül végzett óvónő lett, én pedig, aki műszaki pályára készültem, zenész lettem. A feleségem nagyon támogatta a pályámat, a gyülekezetben pedig kezdettől fogva együtt muzsikáltunk. Ha zenekar volt, ő csellózott, én hegedültem, ha énekkar, akkor ő abban a szólamban énekelt, ahol szükség volt rá. Később, amikor jöttek a gyerekek, mindegyik valamilyen hangszeren tanult és énekelt velünk az énekkarban. A fiam, Zsolt, aki sajnos azóta már nincs köztünk, mert a Jóisten visszahívta magához, végzett énekművész volt. Mindkét lányunk Írországban él, és a legnagyobb boldogság, hogy az elmúlt esztendőben megszületett az első unokánk. Még csak „online nagyszülők” vagyunk, de nagy öröm számunkra, hogy a gyerekeink mindennap felhívnak bennünket, és a kis Emily mindig nagyon örül a beszélgetésnek. Megható, hogy neki egyébként két nevet is adtak a szülei, Emily a dédpapára, Iris pedig a nagymamára emlékeztet.

Hogyan gondolkodsz a művészet és a misszió kapcsolatáról?

Úgy gondolom, hogy akkor kapcsolódok a misszióhoz, ha a tevékenységemmel Krisztusra mutatok, és megpróbálok minél több embert megnyerni a tevékenységem által az ő követésére. Értéktelennel nem csaphatom be a Jóistent.

Ehhez kapcsolódik művészi hitvallásod is, a Malakiás 1,8 „Mert vak állatot hoztok áldozatul, és nem tartjátok rossznak. Sántát vagy bénát hoztok, és nem tartjátok rossznak. De vidd csak azt a helytartódnak: kegyes lesz-e hozzád, és szívesen fogad-e?”

A zenei tevékenységem akkor emelkedik művészi fokra, ha méltó a Jóisten szolgálatára. Méltó alatt azt értem, hogy közérthetőnek kell lennie, elérhetőnek kell lennie, meg kell pendítenie valamit a hallgató lelkében. A hívő baptista művész feladata, hogy amit rábízott a Jóisten, azt a lehető legmagasabb szinten végezze, és azon keresztül továbbítsa az üzenetet. Ezeket a dolgokat állandó bibliai és imakontroll mellett lehet csinálni. Ez a mezsgye azért nagyon veszélyes, mert könnyen öncélúvá, magamutogatóvá válhat az ember, de ha engedi magát átjárni az adott mű szellemiségével, akkor talán ettől meg tud szabadulni. Tudni kell, hogy ha a sátán nem bír bennünket elviselni, akkor megpróbál elveszejteni. És mennél kiemelkedőbb lelki tevékenységet folytatok, annál jobban támad. Persze a támadása valahol visszaigazolja az ember tevékenységét. A másik, hogy azért tanultam annyit a zenéről, hogy fölfedezzem azt, hogy bizonyos zenei eszközökkel mit akar elérni a zeneszerző, és ezt át tudjam adni a kórusnak és a hallgatóságnak is. A hallgatóságtól persze nem mindig várható el, hogy zeneileg is értse, amit hallott, de ha az előadás végén könnyes szemmel odajön valaki, és azt mondja, hogy nem tudja, miért, de nagyon tetszett neki a koncert, akkor tudom, hogy ez azt jelenti, hogy megérintette őt.

Hogyan tapasztalod Isten vezetését a művészeti életedben? Régebben erre a kérdésre azt válaszoltad, hogy ha valamihez nagyon görcsösen ragaszkodtál, azt sosem tudtad elérni, viszont amit el tudtál engedni, azt százszorosan visszakaptad. Most mit válaszolsz?

Pontosan ugyanezt.

Murányi-Kovács Anita

A teljes interjú itt hallgatható meg: