Az én legszebb madaram: a fecske

Véleményem szerint a legszebb madarak egyike a fecske. Hosszú fekete (sötétkék?) farktollai, szép karcsú teste, a fején, mellén fehér díszítések vannak. Rendkívül gyors madár, röptében kapja el a rovarokat, melyek a táplálékát képezik. A fecskék meghatóan kedves családi életet élnek. Tavasszal a tojásokon felváltva „ül” a fecskepapa és a fecskemama. A fiókák tudják, mikor jött el az „ideje”, hogy feltörjék a tojás héját, mert életre képessé értek meg benne. És íme, néhány fehér nyakú, szélesre tátott csőrű, erős hangon kiabáló fecskefióka kerül elő a tojásokból. Élvezettel figyeltem, ahogyan a kis fiókák nagy ricsajjal tátották a szájukat, amikor a szüleik egyenként hozták a nekik táplálékul szolgáló rovarokat, és helyezték azokat a szájukba.

Apám is dicsérte, védte őket, mondván, hogy hasznos madarak. Gyönyörködtem a fészkükben, amelyet művészi szépségben és mérnöki biztonsággal építettek meg az istállónk mestergerendájára. Megtalálták a nedves agyagot, amelyet csőrükkel csipetenként a Körös folyó medréből szedtek, és erős, csoda szép fészket, valóságos madárpalotát építettek. Tollal, száraz fűszálakkal bélelték ki. Hol tanulták meg mindezt? Honnan tudták, hogy merre találnak megfelelő építőagyagot? Akkor találtam legcsodásabbnak és legkedvesebbnek őket, amikor a gyerekfecskék hangos kiáltással tátották a szájukat, nyújtották a nyakukat, amint a madárapu és -anyu a csőrükbe helyezte a számukra finom falatokat. Leginkább akkor szerettem meg őket, amikor azt is megtudtam, hogy a fecskék költözőmadarak, és szeptemberben több ezer km-t repülnek, hogy a telet a meleg Afrikában töltsék, de tavasszal „hazajönnek”, és itt nevelnek utódokat. Itt van az „igazi” hazájuk. Csodálatra méltó, hogy minden évben biztonsággal rátalálnak az ősszel itt hagyott fészkükre. Milyen térképük van, és hol láthatnánk mi is ezeket a térképeket? Ki és mi vezeti őket hosszú utazásukban? Hol és kitől tanulták a tájékozódási képességüket? Csak arra gondolhatunk, hogy a teremtő, bölcs és mindenható Isten áldotta meg a fecskéket is e különleges képességekkel. Bár a csodát a fecskék mutatják be, de nekünk feljebb kell emelnünk a tekintetünket, és a mindentudó Isten nagyságát és bölcsességét kell ma is meglátnunk ebben a teremtményében is. Így csodáltam én a tanyánk istállójában a fecskéimet. Szívesen megsimogattam volna őket, de nem értem fel hozzájuk. Magasabban éltek nálam, a levegőégben. Gondoskodásom abban merült ki, hogy odafigyeltem: legyen mindig nyitva az istállónk ajtaja. Ha valaki becsukta az ajtót, kizárta őket az otthonukból. Úgy gondoltam: ha a fecskék arra méltattak minket, hogy az istállónkba költöztek, legyünk szíves vendéglátók! Ők Afrikából jöttek, hogy nálunk lakjanak. Ezt is méltattam, és szerettem őket. Aztán 14 éves koromban, 1939-ben végleg elköltöztem a tanyánkról. 1950-ben a tanyánk is lebontásra került. Vajon mi lett az én kedves fecskéimmel, akik évről évre hazajártak és nálunk nevelték fel az utódaikat? Sokszor eszembe jutnak. Csak az nyugtat meg, ha arra gondolok, hogy a mindenható Isten, aki a madarakat és engem is teremtett, rólam is, az én kedves emlékű fecskéimről is ő viselt és visel gondot.

Ugyanakkor szomorúsággal gondolok arra, hogy az utóbbi évtizedekben amint a mi tanyánk, úgy sok más olyan életlehetőség is megszűnt, amelyek korábban a különféle állatoknak is nyújtottak életteret. Például a tanyánk környéke tele volt sokféle madárral. Bár kertes házban lakom, néha röpködnek is erre madarak, de fecskét – amióta Budapesten lakom – nem láttam. A tanyánk is lebontásra került a kedves fecském házával, fészkével együtt. Vajon mi lett vele? Élnek-e utódai? Így tehát szomorúság vegyül az én kedves fecskémre való emlékezésembe. Az a kérdés is eszembe jutott, hogy vajon a mennyben az emberen és az angyalokon kívül lesznek-e más élőlények? Például állatok, madarak? Ennél azonban fontosabb, hogy a Jézus Krisztusba vetett hitünk által legyünk részesei a mennynek.