Bemerítés a Wesselényi utcában

Mindig nagy örömünnep, amikor emberek elkötelezik magukat arra, hogy követik Krisztust.

A bemerítés a bűnbánat és a bűnbocsánat ünnepe – azok az emberek kérik a bemerítésüket, akik bűnbánatra jutottak, és ezzel együtt elfogadták Isten kegyelmét. Ennek csodálatos következménye az erkölcsi megtisztulás.

A bemerítés az újjászületés ünnepe – az emberi döntéshez, elköteleződéshez természetesen hozzátartozik a Szentlélek tette: újjászüli az Isten bocsánatát elfogadó embert. Isten letisztult, krisztusi gondolkozásmóddal, szemlélettel, szeretetteljes lelkiséggel ajándékoz meg ebben a csodában. Isteni természet részesei vagyunk!

A bemerítés a közösség ünnepe – kapcsolódunk Istenhez, és csatlakozunk Krisztus gyülekezetéhez, a bűnös állapotból kihívottak közösségéhez: az eklézsiához. Otthonra találunk Isten népe között.

Ismét bemerítkezőket, új testvéreket ünnepelhet közösségünk. Február 26-án két fiatal testvérünk pecsételte meg hitét a bemerítkezéssel.

Kovács Levente és Mikó Sámuel hitük megvallása alapján bemerítkeztek, és így gyülekezetünk tagjává váltak. Egyedül Istené a dicsőség!

A bemerítkezők bizonyságtételei

Kovács Levente: „Pár hónapja bemerítkezett nővéremmel együtt keresztény családból származunk. Szüleim tanítása és a tőlük látott példa megalapozta az én életemet is. 2018-ban egy pányoki ifjúsági táborban adtam át az életemet az Úrnak. Azon az estén a kegyelemről tanítottak nekünk. Akkor értettem meg, hogy mekkora is az a feltétel nélküli szeretet, ami Istenben van. Annyira közel éreztem magamhoz őt, hogy boldogsággal telve imádkoztam, és hálát adva átadtam neki az életem. Miután visszajöttem a táborból, nem találtam a társaságomat, közösségemet, ezért hamar elgyengült a hitem. Sokáig kerestem – sikertelenül – ezek után a helyemet. Három évvel később javasolta nekem a nővérem, hogy menjek el vele egy wessis ifire. Hallgattam rá, és mikor odaértünk, egyből két fiatal várt engem, akiken hatalmas isteni szeretetet éreztem, és egyből felkaroltak. Végül egyre többet találkoztam velük, és egyre többet tanultam tőlük. Ők és az egész ifi közössége visszaállított engem a helyes irányba. Végül a tavalyi wessis ifitáborban jutottam arra a döntésre, hogy meg szeretném pecsételni az Úrral való kapcsolatomat a bemerítkezésemmel. Ezt elmondtam a lelkipásztoromnak a tábortűz mellett.”

Mikó Sámuel: „Keresztény nevelést kaptam. És bár a szüleim válása megnehezítette a testvéreim és az én neveltetésemet, édesapám továbbra is minden tőle telhetőt, sokszor még jóval többet is megtett, hogy a helyes úton tartson minket. Középiskolásként is sokszor hangzott el tőlem, ha kérdezték, hogy igyekszem a keresztény erkölcs szerint élni, de igazság szerint ehhez is akkor tartottam magam, amikor éppen kedvem volt hozzá. Próbálkozásaim voltak ugyan, de megfelelő elhatározás hiányában hamar elhaltak. De hála Istennek, soha nem szakadtam el ettől az elhatározástól teljesen. Mindig is tudtam, hogy Isten létezik, hogy Jézus meghalt értem. Csak nem tudtam, mi a különbség aközött, hogy hiszem, és aközött, hogy tudom.

A Wessi gyerektáboraiban ismerkedtem meg talán az első keresztény barátaimmal. Ezek a táborok nagyon fontosak voltak nekem, és sokat segítettek. Olyan barátságokat is kötöttem ott, amelyek ma is tartanak – számomra ez nagyon nagy mozgató erő volt.

Másfél éve kezdtem el az egyetemi tanulmányaimat, két évvel az érettségi után, és ez a köztes időszak is szükséges volt ahhoz, hogy oda jussak, ahol ma vagyok. Felköltöztem ide, a diákotthonba. Részese lehettem az itteni ifinek, folyamatos közösségem lehetett keresztény fiatalokkal és tapasztaltabb keresztényekkel is.

A 2022-es MABIM Nagytáborban esett meg az, ami miatt most itt állok. Nagy csalódás ért, igazából magamban csalódtam, több téren is (nem a táborban – az örök élmény marad). Emlékszem, hogy nagyon feldúlt voltam. Érzelemközpontú embernek tartom magam, és akkor az ott annyira megviselt, hogy úgy voltam vele, másnap hazamegyek. Egész este hevesen vert a szívem, imádkoztam Istenhez. Másnap pedig meglepve tapasztaltam, hogy az a feszültség, ami bennem volt, és úgy számítottam, hogy még hevesebb lesz, eltűnt. Békét éreztem és nyugalmat. Aznap este volt egy nagyon jó dicsőítő alkalom, amikor el is gondolkoztam magamban, hogy mennyi ajándékot és áldást kaptam az életem során Istentől, és hogy ennek a töredéke elég lett volna más embereknek a megtéréshez – mire várok? És amikor ezen gondolkodtam, akkor éreztem, mélyen, hogy itt az idő. Akkor már nem tudás volt bennem Jézus áldozata és szeretete, hanem tapasztalat és hit. Egy jó barátom vezetésével pedig még aznap este meghoztam a döntésemet a megtérés mellett.”