Bemerítés Nyíregyházán

Amit az Úr elkezd, azt be is végzi! Ebben erősödött meg a nyíregyházi gyülekezet 2017 húsvétjának másnapján is.

A gyülekezet testi-lelki helyreállási folyamatának időszakában két testvérünk is úgy döntött, hogy hitének megpecsételésére a múltját hullámsírba temeti, és újat kezd Jézussal.

A megtelt imaházban Szabó Péter testvérünk a gyülekezetet az Ef 2,4–9, a két fehérruhást, Takács Fruzsinát és Nagy Zoltánt pedig a Jel 7,13–17 szavaival köszöntötte.

Ezen az ünnepi alkalmon Révész Árpád evangélista testvérünk hirdette Istenünk igéjét a Róm 6,2–14 alapján meggyőző erővel. Odaszánt életű, örök fiatal testvérünk  – még hetven sincs(!) – Isten Lelkének hatalmas támogatása mellett újabb kereső lelkeket hívott döntésre istentisztelet alatt az egyébként mindenki figyelmét lekötő szolgálatával.

Takács Fruzsina bizonyságtételében elmondta, hogy gyermekkora óta, főleg katolikus nagymamája révén kapott vallásos nevelést. Istennel való kapcsolata viszont több lépcsőn ment keresztül az iskolás évek alatt. Ez a folyamat érett be a gyülekezetkeresés idején, amikor is ellátogatott a gyülekezetünkbe. Itt érezte azt a feltétel nélküli szeretetet, amit addig nem tapasztalt, és csak olvasott róla a Bibliában. Isten minden oldalról bizonyította számára a bemerítés és a gyülekezet szükségességét. Egyiket sem szeretné elhagyni, ezért döntött a család kitartó tiltakozása ellenére a baptista felekezetnél. Isten a szüleit is keresi, akik nem is akarták látni lányuk bemerítését, de – mindenki örömére – bizonyságtétele közben mégis csak megérkeztek az alkalomra.
Nagy Zoltán testvérünk viharos közelmúltját is említve elmondta, hogy Isten hogyan faragta rajta a vad hajtásokat, és kezdett bele sebei gyógyításába. Más gyülekezetben is megfordult, de kirekesztve érezte magát. Egy tanárkollégája meghívására látogatott el gyülekezetünkbe. Számára ez a látogatás volt a pont a befejezetlen mondat(ok) végén. Döntött. Ebben a gyülekezetben kívánja tökéletesíteni az emberek iránt érzett szeretetét. Hitetlen kollégái előtt is bizonyosan beszélt Isten minden értelmet felülmúló, az életében testi-lelki megelégedést kimunkáló jelenlétéről.

A lelkiismeretes felkészítő munkát és a bemerítés szolgálatát Takács Zoltán ügyintéző lelkipásztor végezte. Érte is hálásak vagyunk Istenünk felé.
A gyülekezet részéről Pintér Béla gyülekezetvezető, a női körből Nyüsti Edina testvérnőnk köszöntötte igével az új tagokat. Verssel bátorította őket még Szabó Ágota testvérnőnk, két lelki barát pedig igét is hozott Székesfehérvárról. Nem kevésbé a lelkesen éneklő gyülekezet is, velük együtt fogadva: „Jézusom, én követlek nagy örömmel tégedet”.

A köszöntéseket Szabó Péter testvérünk zárta a 2Thessz 2,13–17 gondolataival.
Az ünnepi istentiszteleten zenei szolgálatot végzett a gyülekezet énekkara és dicsőítő csoportja, valamint a zongora- és orgonabillentyűk összehangolt munkájával Bögös Attila zenetanár testvérünk.

Isten neve legyen mindezekkel is dicsőítve!

Takács Fruzsina bizonyságtétele

Az Úré minden dicsőség azért is, hogy eljöhetett a bemerítkezésem napja, amelyhez tűzön-vízen keresztül elvezetett!

Rengeteg okom van az Isten iránti hálára! Nagyon hálás vagyok a családomért is, akik születésemtől fogva óriási szeretettel és féltő gondoskodással vesznek körül. Legelőször a szüleimtől hallottam Istenről. Anya katolikus, apa viszont egy immár generációk óta református családból származik, így már az esküvőjük idején sem volt hiány felekezeti konfliktusból. Végül római katolikus szertartás szerint került rá sor, és én is római katolikus gyermekkeresztségben részesültem. Kiskoromtól fogva hétről hétre vittek misére, és fokozatosan kialakult bennem az Isten közelsége iránti lelki éhség, a templom díszeiről fokozatosan Istenre irányult a figyelmem. Elsőáldozó is voltam, a bérmálásomra viszont már nem került sor, mivel már kamaszkoromra nem tudtam azonosulni a katolikus egyház szabályainak jelentős tényezőivel – különösen: Mária-kultusz, „szentek” közbenjárása, papnak gyónás, feloldozás intézménye –, noha akkor még nem tudtam volna konkrét teológiai érvekkel alátámasztani, hogy miért is nem tudok és nem is szeretnék ezekben részt venni, tehát az ellenérzetem mondhatni ösztönös volt, de hitem szerint valójában a Szent Szellem munkálta ki bennem. Mindenesetre amióta csak az eszemet tudom, Isten ott volt a szívemben, a gondolataimban, imádkoztam hozzá, de igazi közösség híján úgymond templomba járó „magányos farkasként” tettem mindezt. Az első barátommal évekig jártunk a református templomba is istentiszteletekre, s bár én személy szerint ott sem tapasztaltam „gyülekezeti élményt”, mégis megtetszett az igehirdetés hangsúlyos szerepe, illetve a templom egyszerűsége, letisztultsága.

Bár, ahogy a fentiekben is utaltam rá, alapvetően keresztény neveltetésben részesült emberként nem tudom egy konkrét dátumhoz kötni a megtérésem, 2014 őszén jelentős fordulópont következett be a hitéletemben, ugyanis ekkorra már tudomást szereztem arról, hogy működik az egyetememen (ELTE ÁJK) egy felekezetközi keresztény diákkör, és azonnal éreztem, hogy ha van valami keresztény az egyetemen, akkor nekem ott a helyem. Isten válaszút elé állított, ugyanis a diákkör alkalmai abban a félévben órára pontosan egyszerre voltak egy másik, világi, egyetemi csoport próbáival, ahová akkor már évek óta jártam, és sok szép emlékem fűződött hozzá, lelkileg azonban mégis egyre megterhelőbbnek éreztem a sokszor rivalizáló légkört. Egy szó, mint száz, döntöttem: méghozzá a keresztény diákkör mellett, és ez volt életem egyik legjobb döntése! Mint később megtudtam, a diákkör a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetséghez (MEKDSZ) tartozik, amely kifejezetten az egyetemi missziót célozza (alapvetően protestáns, de a katolikus fiatalokat sem zárják ki köreikből). A felekezetközi keresztény diákkörben éltem meg először közösségben is a hitem, először furcsa is volt, hogy egymás előtt imádkozunk hangosan, de nagyon megkedveltem ezt az imaformát is! Elkezdtem magamban is olvasni a Bibliát, amelynek több részét persze ismertem a misékről is, de ekkor az Ószövetség elejétől, folyamatosan olvastam, s a számomra nehezebben emészthető részekkel kapcsolatban is kimunkálta bennem Isten, hogy ezek által csak még értékesebbnek lássam a megváltottságomat, hiszen a kegyelem nélkül én magam is csupán ítéletet érdemelnék. Mindennek hatására, immár a tudatlanságból kijőve, kiszálltam egy olyan párkapcsolatból, amely házasságként „felemás iga” lett volna (a felemás iga kifejezést is ekkor hallottam először, de empirikusan már nagyon is átéreztem, hogy miért jobb tőle óvakodni).

A MEKDSZ táborai, egyéb rendezvényei révén egyre több keresztény fiatalt ismerhettem meg, s ezzel párhuzamosan néhány diákkörös társamhoz – örömmel – csatlakozva én is elkezdtem imádkozni azért, hogy Budapesten, illetve Magyarországon térjen meg minél több fiatal, hogy hadd ismerjék meg igazán Jézus Krisztust, és hogy ismerjék fel: a kereszténység nem kizárólag az idős emberek vallása. Ebből a kis imádkozó csoportból bontakozott ki később a Felház néven ismert mozgalom, amelynek így automatikusan önkéntes tagjává váltam, bár akkor még nem egészen tudtam, pontosan mi fog kibontakozni belőle. Idővel beláttam, hogy az ottani, pünkösdiirányzat-jellegű „hitmegélés” sem az én utam, de értékes tapasztalatokat, és a mai napig tartó barátságokat adott nekem Isten e mozgalom által. A MEKDSZ révén pedig megismertem több teológust és lelkipásztort, és csatlakoztam az egyikük (egyébként református) teológiai olvasóköréhez, amelynek keretében Wayne Grudem rendszeres teológiáról írt művéről olvastunk, beszélgettünk, és rájöttem (bár korábban nem gondoltam), hogy engem valójában nagyon érdekel a teológia (lényegesen jobban, mint az én egyetemi szakom, a jog). Így már sokkal tisztábban láttam, hogy melyek is voltak a számomra nem stimmelő tényezők hátterei a katolikus egyházban.

Mindeközben le kellett küzdenem az „áruló vagyok” érzetet a katolikus egyházzal kapcsolatosan, amely nem volt egyszerű, de – hála Istennek – sikerült, és az Úr kimunkálta bennem 2015 decemberére, hogy meghozzam a döntést: be szeretnék merítkezni! Ehhez persze előbb gyülekezetet kellett találnom. Korábban, tudat alatt, a MEKDSZ diákkörben, majd a Felház kezdeti szakaszában is egy-egy gyülekezetre leltem, csakhogy ezek közül valójában egyik sem volt gyülekezet. Azt is tudtam, hogy haza szeretnék térni a szülővárosomba, Nyíregyházára, ezért – bár Budapesten is ellátogattam néhány gyülekezeti alkalomra, házicsoportba – a saját gyülekezet keresésével megvártam 2016 júliusát, amikor is hazaköltözködtem, és megszűnt számomra a folytonos ingázás.

Hála Istennek ekkorra már sok keresztény irányzatból kaptam ízelítőt, így tudtam, mit keresek: protestáns közösséget, amely józan, teljesen biblikus alapokon nyugszik, továbbá ahol személyes ismeretségek kötődnek és szeretetteljes légkör található, valamint ahol bemerítkezés van, nem pedig gyermekkeresztség. Mindezek alapján a baptista gyülekezeteket éreztem legközelebb magamhoz, s bár terveztem, hogy azért néhány közösségbe ellátogatok Nyíregyházán is, mielőtt kiválasztanék egyet, végül az első itthoni gyülekezetben maradtam, ugyanis úgy éreztem elsőre is, hogy nem szeretnék továbbmenni, mert itt mindaz megvan, sőt még sokkal több is, mint amit kerestem! Úgy vélem, „tökéletes” gyülekezet nincs, hiszen mi emberek egyenként sem vagyunk tökéletesek, de a Nyíregyházi Baptista Gyülekezetben teljes mértékben megtaláltam a helyem!

Ami a családomat illeti, valóban nagy küzdelmeket vívtunk meg a gyülekezetkeresés, illetve a bemerítkezés kapcsán; az ismeretségi körömet szemlélve úgy gondolom, hogy egy ateista szülőnek sokszor könnyebb elfogadnia a gyermeke bemerítkezését, mint egy más felekezeti meggyőződésűnek. Az én családomban emberemlékezet óta nem volt baptista, egyéb gyülekezetben is csupán ketten, a család előtt évtizedekig titokban tartva merítkeztek be. Azt hiszem, igazán átéltem az utóbbi időben, hogy miről is szól Krisztus a Mt 10,34–37-ben. Ugyanakkor Isten ezt is csodálatos módon alakította, így a „ha meg akarsz ölni, akkor nyugodtan merítkezz be” szemlélet nagyon jó irányba formálódott eddig is, olyannyira, hogy a szüleim megtiszteltek a jelenlétükkel ezen a számomra kiemelten fontos eseményen, sőt még arról is gondoskodtak, hogy az ország más területeiről érkező barátaimat külön is vendégül lássuk. Az apai nagymamám is jelen volt, aki bár református, sosem ellenezte a bemerítkezésemet, hanem ahogy mindig, ezúttal is szeretettel támogatott.

A szüleim kapcsán tehát én semmiképp nem azt emelném ki, hogy vívódtak a részvételükkel kapcsolatban, és végül is késtek néhány percet, hanem hogy eljöttek! Úgy érzem, sok, „szektákról” hallott sztereotípiáról bizonyosodott be aznap számukra is, hogy a mi gyülekezetünkre (és úgy általában a baptista gyülekezetekre) ezek egyáltalán nem jellemzőek. Hiszem, hogy az Úr tovább formál minket, az egész családomat, természetesen velem együtt!

Mindezekért pedig egyedül Istené a dicsőség!