Csendesedjetek el!

Az idő mintha újra sasszárnyakon repülne velünk. Két hónapja még a karácsonyt ünnepeltük, most meg már a nagypéntekre és a húsvétra készülünk: a legkomorabb és legörömtelibb ünnepünkre. A legfontosabb üdvtörténeti események elképesztő gyorsasággal peregnek majd le a szemünk előtt. Így talán még a fülünkben csenghet az adventi üzenet is: Csendesedjetek el! Az én fülemben különösen erősen megmaradt, főleg amiatt, hogy a gyülekezet előtt is töredelmesen be kellett vallanom, hogy nem sikerült elcsendesednem a karácsony előtti időszakban. S igazán azóta sem sikerült. Noha tudom, hogy ez a felszólítás egyenesen az Úrtól érkezett hozzám. Azon a csendes, de egyértelmű hangon, amiről tudom, hogy ő szólít meg vele. Ezért érdekes és igazán fontos a számomra, hogy miképpen tudok engedelmeskedni az ő kérésének.

Miért fontos az elcsendesedés a Krisztusban hívő ember számára?

Azért, mert a csend a legfontosabb része az istentiszteletnek. Minden egyes istentiszteleti alkalmunknak. Az egész életünknek, amelynek céljává lett az Isten imádata és dicsőítése, minden egyes szavunknak és cselekedetünknek. Csend nélkül nincs helyes istentisztelet.

A nagyhéten láthatjuk és átélhetjük Jézus Urunk legnehezebb hetét. Észrevehetjük, mennyire törekedett ebben a legzaklatottabb időszakában – üldöztetésekor – az elcsendesedésre. „Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a vacsorát” – mondja tanítványainak. Mennyi imádság lehetett e mondat mögött? Azért, hogy a tanítványai lássák azt az örömet és békességet, amellyel felkészült a kereszthalálára. Jézus örömmel lép be élete legnehezebb pillanataiba. S miután megvacsoráztak, kivitte tanítványait az Olajfák hegyére. Az imádsághoz az elcsendesedés képessége mindenképpen szükséges. Ebben az élethelyzetben nem is képesek erre a tanítványok. Nem tudnak virrasztani, nem tudnak imádkozni, csak elaludni. Az életükre rázuhanó nehézség miatti békétlen alvás ez. Pedig a virrasztásra és imádságra a Mester, a Megváltó kéri őket. Még itt is tanította, hogy elcsendesedésre nem csak a békés életszakaszainkban van szükség.

Mi az elcsendesedés célja az életünkben?

Csak a csendben tudunk harcolni a kísértéseinkkel: „Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” – szól az Úr az Olajfák hegyén minden idők minden tanítványához. Ha nincs bennünk csendesség, akkor nem vesszük észre a kísértést. Majd egy idő után már az ordító oroszlánt sem, aki azért jár körbe, hogy zsákmányhoz és prédához jusson, s nem is titkolja szándékait.

Az elcsendesedésben juthatunk helyes istenismerethez. „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd!” Csend nélkül nem tudjuk elfogadni Isten akaratát. Főleg, ha az nem tűnik éppen kedvezőnek és örömtelinek a számunkra. Az Úr nem fogja túlkiabálni sem a világ zaját, sem a lelkünk és személyiségünk zűrzavarát. Ő mindig szól hozzánk, de halkan. Ha kiabál velünk, akkor már nagyon nagy bajban vagyunk. Ha az Úr kiált, akkor végképp ideje lenne végre elcsendesednünk.

A csendesség segíthet feldolgozni mindazt, ami bennünket ér az életünk folyamán. A helyes istenismeret megmutatja, miképpen is lehetséges mindez. A világ éppen ezért zajong, hogy soha ne lássuk meg, honnan érkezik, érkezhetne az igazi segítség. Sem azt, ki lehet az életünk egyetlen, igazi Megváltója. Ő, Jézus a Megváltónk, aki csendben építi és formálja az életünket.

A helyes istenismeret vezet el bennünket a helyes önismerethez. Ezt a másodikat a világunk is nagyon nagyra értékeli. Nem juthat el hozzá, mert rossz a kiindulópontja, és rossz irányba megy. Ezért kell minden haszna ellenére óvatosan kezelni minden világi önismereti utat. A helyes önismeret segítség életünk legnehezebb pillanataiban, próbáinkban. Segít megállni a nehézségben, és segít felállni a legszörnyűbb bukásainkból. Péter ezért tud a háromszori tagadása után felállni és az apostoli szolgálatában helytállni. Júdás ugyanezért nem tudta árulása után megtalálni a megtérés helyét és idejét. Azért, mert már rég nem tudott csendben megállni és leborulni Isten előtt. Elvesztette így a helyes önismeretét és ezzel az életét is.

A húsvét a legörömtelibb ünnepünk. A húsvétvasárnapi események mégis tele vannak csendes pillanatokkal. „És íme, Jézus szembejött velük, és ezt mondta: Legyetek üdvözölve! Ők pedig odamentek hozzá, megragadták a lábát, és leborultak előtte.” (Mt 28,9) „És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek. De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek!” (Mk 16,5–6) „Amikor emiatt tanácstalanul álltak, íme, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. Az asszonyok megrémültek és a földre szegezték tekintetüket, de azok így szóltak hozzájuk: Miért keresitek a holtak között az élőt? Nincsen itt, hanem feltámadt.” (Lk 24,4–6) Remélem, érezhető a csend ezekben az eseményekben, amiket az evangélisták leírtak. Csend nélkül a húsvét üzenete és öröme sem juthat el a szívünkig, az értelmünkig. Kívánok túlcsorduló örömmel teli, vég nélküli ünnepet és olyan csendességet, ahol ezt az örömöt fel tudjuk dolgozni.