Idén február 4-én 100 éve, hogy megszületett, és március 10-én 20 éve, hogy elköltözött elhívójához. A Cserepka János név hallatán az idősebb korosztály arca felderül – ismertük, szerettük, sokat hallottunk róla különösen Erdélyben, Szilágyságban. A fiatalabbak előtt talán az is rejtély, miért lett megalapítva a Cserepka János-díj. Ő volt az első magyar baptista misszionárius. Igaz, kanadai kiküldetéssel. E sorozattal szeretnék életéből képeket, morzsákat felvillantani.
1998. április 27-én este a Ferihegyi repülőtéren egy lelkes csapat, a nagy Cserepka család egy része, barátok, ismerősök nagy figyelemmel várták az érkező utasokkal feltűnni Cserepka János bácsit és Margitka nénit. Ők nagyon messziről, Kanadának is a túlsó feléről, Kelownából érkeznek. Nagyon hosszú, fárasztó ez az út még fiatalabbaknak is, nem a 80. évében járó János bácsinak. (Mióta többször megtettem ezt az utat, mindig döbbenten gondoltam vissza, hogyan is tudta ezt a hazajövetelt felvállalni.)
1994 szeptemberében megadatott, hogy feleségemmel három hetet vendégeskedtünk náluk. Az akkor 75 éves nagybácsim rendkívüli átéléssel mesélt napokon keresztül a gyermekkoráról, megtéréséről, hogyan élte meg elhívását a szolgálatba, külmisszióba. Beszélt a szilágysági nehéz, de felejthetetlen évekről, a második világháború borzalmairól, amit Budapesten élt át, az erdélyi evangelizációs körútról, mely végül Marosvásárhelyen leánykéréssel zárult. A pesterzsébeti nyolcéves szolgálat nehézségei és örömei, közben a házassága, s indulás a külmisszióba az 1956-os forradalom adta lehetőség kapcsán. Az ausztriai menekülttáborban, majd a kanadai menekültek közötti munkájáról, a torontói gyülekezeti szolgálatról és a rámai tábor (kis Tahi) létrejöttéről.
A címszavakban való felsorolás is nagyon hosszú, de itt Kanadában érte őket a legnagyobb döbbenet, amikor az első héten jelentkeztek a külmissziós szövetségnél, amiért feláldoztak mindent, s áthatolhatatlannak látszó falakba ütköztek – állampolgárság, életkor, nyelv, diplomahonosítás.
A nagy ellenszél ellenére az Úr oltalmazta azt a tüzet, amit 17 évesen Tahiban lángra gyújtott s végig megőrzött. A három cikluson át végzett bolíviai szolgálatban átélt megtapasztalásokról mindezeket szerettem volna magnóra venni, de a felvétel szinte blokkolta a történetek elmondásában.
Visszatérve az érkezéshez, János bácsi egészségi állapota az utolsó években nagyon hanyatlott, a bolíviai nehéz évek, a magaslatok, a trópusi fertőzések, balesetek, amikről a későbbiekben részletesen lesz szó.
Egyre halványult a remény, hogy még haza tudnak látogatni. Azzal próbáltam csalogatni, hogy családi találkozót szerveznénk, s ő mint a Cserepka család legidősebb tagja szeretnénk, ha itt lenne.
Ez felvillanyozta, mert a családban is sokan vannak, akik még nem az Úréi, s valóban nagyon nyomatékosan hangsúlyozta mind a családi találkozón, mind Püspökszilágyon a zsúfolásig megtelt művelődési házban és még nagyon sok helyen, hogy valószínűleg utoljára figyelmeztethet a megtérés szükségességére.
Már az utolsó utasok szállingóznak, amikor feltűnik Margitka néni, s utána kerekesszékben, megtört öregemberként János bácsi. Ez a látvány engem, de talán többünket is sokkolt. Előzetesen próbáltam koordinálni a kéthetes programot, ami nagyon zsúfoltnak ígérkezett: Debrecen, Sárospatak, Sopron, sok rokoni és gyülekezeti meghívás – mi lesz ebből megvalósítható?
Miután körbeölelgettük őket, nagy kört alkotva, egymás kezét fogva elénekeltük: „Szeretet áradjon köztünk, szeretet gyúljon bennünk…” – János bácsiba visszatért az erő. A kerekesszékben felállva ezzel a megújított erővel fáradhatatlanul szolgált sok helyen sokak felé.
(Folytatása következik)
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
Köszönjük mindenkinek, aki idén a baptisták társadalmi szolgálatát támogatta adója 1+1%-ával!
