Nemrég karácsonyi nagy bevásárláson voltam. Amikor végeztem, s a kocsit toltam az autómhoz, egy hajléktalan jött felém. Megkérdezte adnék-e neki tüzet.
Azt nem tudtam adni, de ha éhes azon segíthetek. Mondta, hogy ő tegnap este óta nem evett, most 17:10 van. Megkértem várjon, bepakolok az autómba, és meghívom a bevásárló központba enni.
Ellenkezett, hogy őt onnan ki fogják küldeni. Megértettem vele, addig még velem van, ez nem történhet meg. Na, mintha kicsit megnyugodott volna, pakoltam a táskákba, ő segített és közben beszélgettünk.
Elmesélte ács volt, maszek. Mivel a megrendelők nem fizették ki, tönkrement. Mindent elveszített. A családot, otthont, munkát.
Miután bepakoltunk, hívtam, hogy akkor jöjjön. Ő erre azt mondta, mégsem jön be, mert fél, hogy kiküldik. Megint győzködtem, még nagy nehezen a korgó gyomra miatt igent mondott.
Beléptünk a bevásárló központba, elindultunk a gyorsétterem felé, akkor vettem észre, hogy egy biztonsági őr követ bennünket. Nem tulajdonítottam különösebb figyelmet neki, hisz mi csak enni szeretnénk. Nézegettük, mit szeretne kérni, mondtam bármit kérhet, a lényeg, hogy forró levest is válasszon. Közben oda lépett mellénk a biztonsági őr. Megkérdezte minden rendben van e. Megnyugtattam, és megdicsértem a figyelmességéért, hogy minden vendégnek ugyan ezt a kérdést felteszi. Erre tudatta velem, hogy nem minden látogatónak teszi fel ezt a kérdést, csak olyanoknak, akik nem illenek be az áruház megszokott közönségébe.
Tudattam vele, velünk minden rendben, legyen szíves hagyni, rendelni és enni minket. No, erre elvánszorgott, de csak pár lépésre tőlünk. Rendeltünk, vártuk, hogy megkapjuk az ételt, erre becsomagoltan akarják odaadni. Én nagyon néztem és meg kérdeztem, hallotta e tőlem azt a kérést, hogy elvitelre. Ő nem hallotta, de nem szeretnék, ha a hajléktalan ott enne, nem jó fényt vet a gyorsétteremre. Na, erre én jól felhúztam magam. A hátam mögött sor állt. Hangosan megkérdeztem az emberektől, hogy zavarja-e őket, ha egy hajléktalan, aki tegnap este óta nem evett, és a hidegben éjjel, nappal kint az utcán kell élnie, egy forró levest elfogyaszt. Mindenki meg volt döbbenve, és elkezdték a felháborodottságukat kifejezni. Az emberek mellénk álltak, így a személyzet kénytelen volt megengedni, hogy bent együnk.
A hajléktalan (Péter), nekilátott a levesnek, az emberek nézték, ahogyan evett, én csak néztem és könnyeztem, a mellettem lévő asztalnál a hölgy a két gyermekével ugyan azt tette, mint én.
És aki körülöttünk volt, csendben és látszólag meghatódva figyelték azt a megtört embert. Miután megette a levest, jött a rántott hús és a krumplipüré, mert az a kedvenc körete. Alig kezdett hozzá, egy kedves úr oda jött hozzánk, és egy szatyrot adott át Péternek, boldog karácsonyt kívánt. Gyümölcs volt benne.
Egy másik asztaltól felállt egy másik úr, és Péternek 5000 Ft-ot nyújtott át boldog karácsonyt kívánva. Ő csendben tovább evett és közben sírt. Annyira zokogott, hogy szalvétát kellett neki adnom.
Erre felállt a másik asztaltól az öt év körüli kisfiú, oda jött Péterhez, megrázta pici kezeivel a lábát, és azt mondta neki: „ne sírj bácsi”. Aztán felállt az édesanyja, ő is oda jött, zsebkendőt adott neki és 1000 Ft-ot.
Péter rám nézett és azt mondta, a három év alatt annyi szeretetet nem tapasztalt, mint most egy óra alatt. Megette az ételt, kezdtük felhúzni kabátunkat, amikor az étteremből ki jött egy kedves hölgy, és azt mondta Péternek, minden nap 16 és 18 óra között menjen be és kap egy tányér meleg levest. Erre én ledöbbentem. Ahol még egy órája, kiszolgálni sem szolgálták volna ki, most ingyen levest kap minden nap.
Péter nagyon hálás volt, és én is. Jó, volt látni és megtapasztalni, hogy az emberek képesek szeretni a másikat, és a szeretet ünnepe nemcsak egy névleges valami, hanem a gyakorlatban is megnyilvánul olykor.
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
