Elhunyt dr. Viczián János, egyházunk korábbi elnöke

Dr. Viczián János baptista lelkipásztor, a Magyarországi Baptista Egyház korábbi (1984–1992) elnöke 83 földi esztendőt kapott a Teremtőtől. 2015. szeptember 24-én hívta haza Isten a jelen világból a mennyei hazába.

A következőkben egy korábban vele készített riport nyomán ismerhetjük meg gazdag életútját:

Dr. Viczián János lelkipásztor

Az Életutak című rovatban most egy külföldön szolgáló lelkipásztorral készült interjúnkat közöljük, aki a hazai misszióban hosszú évtizedeken át szinte minden szolgálati területen eredményesen és áldásosan működött. Ő volt az, aki annak ellenére, hogy nem választották újra egyházelnöknek, nagy lelkesedéssel és hozzáértéssel megszervezte a Magyar Baptisták Első Világtalálkozóját 1992-ben Budapesten. Viczián János testvér az elmúlt (2005.) esztendőben ünnepelte lelkipásztori szolgálatának 50. évfordulóját a kanadai Kelownában az ottani magyar gyülekezet pásztoraként. A szívműtéten átesett, az utóbbi hónapokban többször súlyos állapotban lévő testvérünkért és kedves feleségéért sokat imádkoztunk. Örülünk annak, hogy újra végezheti szolgálatát. Az évforduló kapcsán az elhívó Úr gazdag áldását kívánjuk távolba szakadt szolgáló testvéreink életére. (A Szerk.)

– Viczián testvér, örülnénk, ha beszélne egy kicsit a gyermekkoráról!

– Kiskőrösön születtem 1932. november 25-én egy négygyermekes család első gyermekeként. Egy olyan hívő családba érkeztem, ahol a nagyszüleim 1896-ban fogadták el az Urat, ezért természetes volt, hogy gyermekeiket, majd később az unokákat is hívő szívvel nevelték. Akkor még a három generáció együtt élt. Baranyai Mihály testvér volt a gyülekezet lelkipásztora, és nagyapám mellette téli evangélistaként szolgált. Már eszmélő fiúcska voltam, amikor nemegyszer azt mondta nekem a nagyapám, hogy úgy készüljek, úgy éljek és tanuljak, hogy nekem lelkipásztornak kellene lennem. Szüleimet is erre igyekezett vezetni. Az Úr hívását magam is hamar meghallottam, és tanulmányaim során ez egyre erősödött bennem. A négy elemi osztályt Kiskőrösön végeztem, majd szüleim beírattak a Kiskunhalasi Szilády Áron Gimnáziumba, és ott érettségiztem nyolc év után.

Gyülekezet nélkül elképzelni se tudtam az életemet, ezért minden estémet a gyülekezetben töltöttem, fiúkör, zenekar, énekkar, férfikar, imaórák, istentisztelet. A pengetőszenekarban minden hangszeren megtanultam játszani, így később én tanítottam a fiatalokat, és vezettem a zenekart és az ifjúsági kórust is. Bemerítkezésem után még igehirdetői szolgálattal is megbíztak – fiatal korom ellenére.

– A szolgálatra készülés éveire hogyan emlékezik?

– A gimnáziumi tanulmányok befejezése után jelentkeztem a Teológiai Szemináriumba, 1951-ben nyertem fölvételt. Gimnáziumi igazgatóm és tanáraim próbáltak ugyan lebeszélni erről, rövidlátónak neveztek, de nem tudtak eltántorítani ettől az úttól. Életem kiemelkedő időszaka volt a teológián töltött négy év, pedig elég nehéz körülmények között voltunk. Élelmezésünk is gyenge volt. Akkor nyáron sajátította ki az állam a Benczúr utcai épületet, és az Aradi utcai központ második emeletén zsúfolódtunk össze, egy-egy hálószobában nyolcan voltunk. Mivel nem volt fürdőszobánk, a nagyobb tisztálkodást a Széchenyi fürdőben tudtuk csak megoldani. Az összezártság azonban még közelebb hozott bennünket egymáshoz a zenében és lelkileg is. Sok négykezes darabot játszottunk Gerzsenyi Lászlóval. Férfikart alakítottunk, és volt egy fúvósnégyesünk is, akikkel szeminaristanapokra mentünk szolgálni. Egyszer egy Budapest közeli gyülekezetben szolgáltunk, és este csak a tehervagonban volt már hely számunkra. Amikor beszálltunk, azonnal játszani kezdtünk énekeket az ott levők nagy örömére.

– Fiatal lelkipásztorként – a kemény ’50-es évek közepén – milyen várakozással indult el a szolgálatba?

– Egyedül az Urat akartam hűséggel szolgálni. A hétállomásos érsekcsanádi körzetben kezdtem a szolgálatot 1955. július 1-jén. (Ezen a területen most három lelkipásztor végzi a munkát.) Soha nem éreztem nehéznek a szolgálatot. Hálás voltam az Úrnak, hogy méltatott erre a feladatra. Hetenként hét alkalommal voltam szószéken. Nagy ünnepeken (karácsony, húsvét, pünkösd) öt alkalommal szolgáltam, mert csak így tudtam eljutni minden gyülekezetbe – sokszor csak gyalog. Nagy öröm volt, amikor sikerült egy kerékpárt összeszerelnünk, sőt két évvel később szüleimtől kaptam egy Pannónia motorkerékpárt a 25. születésnapomra, 1957-ben. 1957 májusában kötöttem házasságot feleségemmel, Alvári Irénkével, aki mindvégig hűséges segítőtárs a szolgálatban. Két gyermekünk született: Gábor (1960) és Angéla (1963). Tizenegy évi szolgálat után a békéscsabai gyülekezet meghívását fogadtam el, ahová két kisebb gyülekezet tartozott még. 1972-ig végeztem itt a szolgálatot. Igyekeztem meglátni az adott gyülekezetekben rejlő képességeket, lehetőségeket az énekkar, a fúvós- vagy pengetőszenekarok megszervezésében. Ez a munka azért is hasznos volt, mert összefogta a fiatalokat, a zenét kedvelőket, s a szolgálaton túl meglehetősen nagy volt a közösségformáló szerepe is. A Körösvidéken bekapcsolódtam az egyházkerületi munkába, a titkári feladatokat láttam el, majd az Országos Tanács tagjává választottak.

– 1972-ben indult az úgynevezett lelkészcsereprogram. Első volt ebben a szolgálatban. Közben a lelkipásztori munka mellett teológiai tanulmányokat folytatott, mesteri és doktori fokozatot szerezve. Mondana valamit az akkori úttörő munka körülményeiről?

– A lelkészcsereprogram lényege röviden az volt, hogy az Amerikában, Kanadában élő magyaroknak anyanyelvükön hirdettessék az ige, és ezt a szolgálatot a négy-öt évre Magyarországról meghívott lelkipásztorok végezzék. Ezt a munkát dr. Haraszti Sándor testvér koordinálta. A megkeresésre igent mondtam, így fogadtam el a torontói gyülekezet meghívását, ahova 1972 júniusában érkeztünk meg családommal. A feladatokat részleteiben természetesen ott a helyszínen ismertem meg. A gyülekezet tulajdonában volt a Rámai Baptista Tábor, ahol felépítettük a tábor kápolnáját, s ez időben tudta kifizetni a gyülekezet a pásztorlakás kölcsönét is. Közben a Kanadai Baptista Szövetség lehetőséget nyújtott számomra a McMaster Universityn teológiai tanulmányok folytatására. Ezt ki is használtam, és a második évtől elkezdtem a tanulást Hamiltonban. Itt szereztem meg a Master of Divinity fokozatot, majd elkezdtem tanulmányaimat a doktori fokozatért. Közben a kiküldetési idő öt éve letelt, családommal együtt mindannyian visszautaztunk Magyarországra. Pedig akkorra már megírtam a doktori disszertációmat (Schleiermacher teológiája címmel), mivel azonban nem tudtam a szükséges krediteket igazolni – még két évig kellett volna tanulnom és vizsgáznom –, így csak később, 1986-ban kaptam meg a diplomát. Sok-sok energiát igényelt így együtt a gyülekezeti szolgálat, a táborszervezés és a tanulás, de az Úr velem volt és eredményessé tette a munkát és a tanulást egyaránt.

– Kanadából hazatérve sokféle szolgálat várt Viczián testvérre. 1977–1988-ig a rákospalotai gyülekezetet pásztorolta. Közben egyre több közegyházi munkát vállalt.

– Még Torontóban ért a kedves és értékes meghívás, mert a rákospalotai gyülekezet ismeretlenül hívott meg. A gyülekezeti munka mellett az egyház központjában fordítással és tolmácsolással bíztak meg. Egy év múlva kineveztek külügyi titkárnak, majd az Ökumenikus Tanácsban a titkári tisztséget kaptam. 1978-ban a Szabadegyházak Tanácsa főtitkárának választottak meg. Egyik nagy feladatomnak tekintettem, hogy azok sérelmeit helyrehozzuk, akik szenvedtek ez előtt. Sokaknál ez sikerrel járt, de a seb azért megmaradt. 1984-ben a baptista egyház elnökének választottak meg. Ezt a pozíciót két cikluson át töltöttem be, egészen 1992-ig. 1988-ban választottak meg az Európai Baptista Föderáció alelnökének, majd a Baptista Világszövetség alelnökének, illetve tagja és titkára voltam az Egyházak Ökumenikus Világtanácsa Központi Bizottságának. 1990-ben az Ökumenikus Tanács elnökének választottak meg és egyben parlamenti képviselőnek mint a kisegyházak szószólóját.

– Nyolc éven át (1984–1992) a baptista egyház elnöke volt. Elnöki szolgálata idején nagy vállalkozásba (építkezésbe) kezdett az egyház Tahi Táborban és a teológián. Mondana valamit arról a látásáról és az akkori körülményekről, amelyekben elindította ezt a munkát vezetőtársaival együtt?

– Elnöki szolgálatomban tudtam igazán érvényesíteni a kinti tanulmányaim alatt szerzett kapcsolatokat. A Déli Baptista Szövetség elnökével alakult ki egy igazi testvéri közösségem, és barátjával Buckner Fenninggel San Antonióból.

Ők sokat segítettek az egyház anyagi helyzetében, nagy összeget adtak a teológia építkezésére, és sok gyülekezet terheinek hordozásában is részt vállaltak, mint például Szigetszentmiklós, Újpest, Mátraszőlős, Szirma, Kondoros stb. (Egyszer dr. Gerhard Claas főtitkár testvérrel végigjártuk az új imaházakat, összesen tizenkettőt.) Segítséget nyújtottak az Ifjúsági Kórus Skóciába való utazásához, és rendszeresen fizették külföldi útjaink költségeit, valamint a részvételi díjakat. A virginiai partnership munka mindezek megkoronázása volt, amikor tízesével jöttek Tahiba a kétkezi segítők a tábor építkezési munkáit támogatva fizikailag és anyagilag egyaránt. Ennek az építkezésnek a kifutási ideje eleve is hosszabb távra lett tervezve, de – a hazai testvérek áldozatvállalása mellett – jórészt biztosítottak voltak a megfelelő anyagi források is, ezek azonban mind-mind a személyes külkapcsolatokra épültek.

– A rendszerváltás hajnalán, 1989 nyarán volt az Európai Baptista Szövetség Kongresszusa, és ennek zárórendezvénye a máig egyedülálló, százezer embert összegyűjtő Billy Graham-evangelizáció. Mi motiválta ezek megszervezését?

– A szervezés felvállalásakor természetesen még nem lehetett tudni, hogy bekövetkezik a békés rendszerváltás, ezért a korábban választott igei mottó utólag szinte profetikusnak is tűnhetett: „Jertek és lássátok Isten tetteit!” (Zsolt 66,5) Az Úr alakította így a körülményeket, és én áldom őt a nekem nyújtott lehetőségekért. A Billy Graham-evangelizáció szervezési munkáit jórészt dr. Haraszti Sándor testvér koordinálta. Egyébként pedig nagyon jó munkatársaim voltak a legtöbb területen, akik képesek és készek voltak a testvéri együttműködésre a jó ügy érdekében.

– Az egész világon szétszórtan élő magyar baptisták összegyűjtésének gondolata és az első találkozó (MABAVIT) szervezésének szükségessége 1992-ben Viczián testvér elnöksége alatt vetődött fel. Mondana erről valamit?

– Elnöki szolgálatomból 1992-ben nyugdíjba vonultam, ezért teljes erővel a Magyar Baptisták Első Világtalálkozójának az előkészítésén és megrendezésén munkálkodtam, amely 1992. augusztus 21–23-án került megrendezésre.

Nagy félve indultunk neki a szervezésnek a várható költségek miatt. Úttörő munka volt ez is, nem volt belátható a vendéglátás, elszállásolás, egyéb rendezvények, bérlemények költségkihatása. A végelszámoláskor tűnt ki, hogy az egész rendezvény bekerülési költségének kiegyenlítése után még maradt pénz a Központi Székházunk külső és belső renoválására, sőt, az Európai Baptista Szövetségnek is egy komoly összeget küldhettünk el, továbbá támogatni tudtuk annak a 13 erdélyi busznak az üzemanyagköltségét, amelyek a MABAVIT-ra hozták az erdélyi testvéreket. Felemelő élmények és áldások részesei lehettünk, mert a zenekarok és a Központi Énekkar összevontan is remekül szolgáltak. Örülök, hogy folytatódik a jó hagyomány, és ez évben már a harmadik MABAVIT megrendezése van soron. Sok áldást kívánok a szervezők munkájára és a közösségi alkalmakra!

– A mindenkori vezetők számára példa lehetne az, ahogyan Viczián testvér tisztelte és megbecsülte szolgálati elődeit. Miért tartotta ezt olyan fontosnak?

– Azért, mert az Ige ezt tanítja (1Thessz 5,12–13), és én ennek engedelmeskedtem – függetlenül attól, hogy adott esetben velem szemben érvényesítették-e ezt az érintettek vagy sem.

– Nem kerülhetek meg egy fájdalmas kérdést. Egy évtizeden belül veszítették el mindkét gyermeküket. Kívülről láttuk, milyen keresztényi módon viselték a szívszaggató fájdalmakat Irénke nénivel együtt. Mondana valamit a belső küzdelmekről is?

– Angéla lányunk 18 éves korában az érettségi előtt autóbalesetben távozott közülünk. Gábor fiunk tíz évvel később, 31 éves korában mint nős és két gyermek édesapja agydaganatos műtét után távozott a családból. Nagy megrázkódtatás volt ez nekünk, de a gyülekezet testvérisége mellettünk állt vigasztalásukkal és segítségükkel. Isten nagy kegyelme folytán a szolgálatban töretlenül megmaradtunk, és tudtuk végezni azt a nagy gyász ellenére is.

– Az eredményes szolgálathoz elengedhetetlen a megfelelő családi háttér. Irénke nénit is így láthattuk, aki csendes, szelíd, mindig segítőkész munkálkodásával Viczián testvér mellett állt.

– Irénke mindig hűségesen helytállt a gyülekezeti szolgálatban, a beteglátogatásban. Gyakran jöttek hozzánk látogatóba az egyház külföldi vendégei, és Irénke magyaros ételeit, különösen a halászlét nagyon kedvelték. Feleségem mindig ott segített fáradhatatlanul, ahol arra szükség volt. Ez a mai napig így van. Hálás vagyok őérte az Úrnak.

– Immár több mint 50 éve lelkipásztor Viczián testvér. Igazából sohasem ment nyugdíjba. 1993-tól ismét Kanadában, Kelownában végzik a szolgálatot magyarok közt. A maga nemében ez is egy úttörő munka. Beszélne erről?

– Az első MABAVIT után egyedül a neszmélyi gyülekezetet pásztoroltam, amit 1988-tól kezdtem és 1993 áprilisáig végeztem. 1992 végén érkezett a kelownai magyar testvérek meghívása. Tudták, hogy van gyakorlatom a kanadai szolgálatokban, és mint ökumenikus elnöknek a különböző egyházakkal való együttműködésben is. Burzuk János és Faragó Géza testvérek a segítségemet kérték egy magyar gyülekezet megalakításához a Kelownában élő, különböző egyházi hátterű kb. 500 magyar között, akik templom és istentisztelet híján voltak. Az volt a vágyuk, hogy legyen egy hely, ahol felekezeti megkülönböztetés nélkül összejöhetnek a magyarok, és anyanyelvükön hallgathatják Isten szent igéjét. Emellett magyarul tudnak majd énekelni, imádkozni és így fenntartani a kapcsolatot egymással. Irénkével elfogadtuk a meghívást, de csak hat hónapra. (1993. április 7-én érkeztünk meg.) Azóta a gyülekezet (Kelownai Magyar Keresztény Misszió) megerősödött, alakult énekkar, zenekar, férfikar, és a hat hónapból immár 13 év lett. Nemrégiben bemerítést is tartottunk. 2005 nyarán ünnepelte meg a gyülekezet hálaadónap keretében az én 50 éves gyülekezeti szolgálatomat, melyért most is hálát adok az Úrnak. „Az Úrnak jobbja hatalmasan cselekedett… és ezért nem nékünk, Uram, hanem a te nevednek adj dicsőséget!” (Zsolt 118,15; 115,1) Magyarországi otthonunktól elbúcsúztunk, és Kelownában egy kisebbet, egyszerűbbet, átmenetit rendeztünk be, mert a végső már az Úrhoz közel, a mennyben lesz.

– Köszönöm a beszélgetést.

(Hcsné)
Forrás: Jó Pásztor, 3. évf. 3–4. sz., 2006. március–április
http://www.jopasztor.baptist.hu/fajl.php?id=3039