Eszmélődés

Az esztendő körforgásában több hónapnyi távolságban követi karácsonyt a nagypéntek ünnepe. Sokáig úgy véltem, hogy nemcsak az időben, de lényegüket tekintve is nagy a közbevetés közöttük. Sajátos körülmények között történt, hogy szoros összefüggésüket lelki hasznomra fölfedezhettem.

1961 tele reménytelenül rossz lelki helyzetben talált, mert teológiai tanulmányaimat épp csak hogy befejezve az Állami Egyházügyi Hivatal politikai indokból örökre eltiltott a még meg sem kezdett lelkipásztori szolgálattól. Amikor csak eszembe jutott ez az otromba intézkedés, tehetetlenül szenvedtem. Csak jó néhány évvel később visszatekintve értettem meg, hogy nem egyéb, mint a rám váró szolgálatokra edző megpróbáltatás esett velem.

Ez időben feleségemmel a minket menedékhelyként befogadó, velünk sorsközösséget vállaló, Gerő Sándor testvér által pásztorolt rákospalotai gyülekezetbe jártunk.

Karácsony első napján délelőtt is oda igyekeztünk. Az istentisztelet elkezdésére várva balsorsom jutott eszembe megint. A szívemet addig betöltő békesség egyszerre odalett. „Miért pont velem esett meg mindez? – pöröltem sokadszor az Úrral. – Te mondtad, hogy az aratnivaló sok, a munkás kevés. Most eltűröd mégis, hogy lelkek pásztorolása helyett műszaki ügyintézőként vesztegessem időmet s erőmet egy akadémiai kutatóintézetben?

Miért? Miért?”

Tekintetem ekkor a bemerítőmedence előtt álló, fölékesített karácsonyfára esett, de nemcsak azt láttam meg, hanem a bemerítőmedence hátsó falán függő méretes keresztnek a fenyőfa ágai közt átsejlő képét is.

Ahogy tudatosodott bennem az Ige testet öltésére emlékeztető díszes karácsonyfa és a Megváltóm váltsághalálát fölidéző kereszt egyetlen képpé ötvöződése, ennek hatására búvópatakként tört utat tudatomba a Krisztus-himnusz, melyben egy mondatba foglaltan, egymástól elválaszthatatlanul van együtt az, amire a helyesen ünnepelt karácsony és nagypéntek emlékeztetni akar minket:

„megüresítette önmagát… emberekhez hasonlóvá lett… engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,7–8)

Ám nemcsak az egymástól több hónapnyi távolságban lévő két ünnep együvé tartozása világosodott meg akkor előttem, hanem Üdvözítőm zokszó nélkül vállalt keresztútjára gondolva igen-igen megszégyelltem magam önsajnáló zúgolódásom miatt, és egy akkoriban közkedvelt ének kezdősora tolult elmémbe imádság gyanánt:

„Szeretnék Jézushoz hasonló lenni…”

Attól kezdve a fel-feltörő keserűség helyébe a bízó várakozás lépett. Bizonyossá lettem abban, hogy ha az értem született és értem szenvedő Úr Jézussal azonosulok, akkor a maga idején megérkezik az Atyától a Megváltóéhoz hasonló, de az én emberi mértékemhez szabott fölmagasztalás is. És csakugyan, pontosan egy év múlva, 1962 karácsonyán az Úr által megnyitott kapun belépve kezdetét vehette a hétállomásos szegedi körzetben Isten áldásával kísért gyümölcsöző szolgálatom.

Azóta az Úrtól megerősítve, példáját követve járom végig lélekben karácsony, nagypéntek és húsvét Isten által megszentelt, egymástól elválaszthatatlan stációit.