Észrevenni és betölteni a szükséget

Interjú Révész Szilviával, a Baptista Szeretetszolgálat kommunikációs igazgatójával és Bánffy Miklóssal, a Johannita Lovagrend kommendátorával. A téma a Jószolgálat díj, a szociális szférában dolgozók, valamint önkéntesek és jó érzésű civilek új elismerése.

Miért van szükség ennyi szociális munkásra és önkéntesre ma?

Révész Szilvia:
Nemrég egy ismerősöm mondta, hogy az elmúlt évszázadokban azok az emberek vitték előre a civilizáció és a világ ügyeit, akik a technika területén találtak fel valamit, vagy tudományos fejlesztéseket hoztak létre. Ma egyre inkább azokon fordulhat a világ sorsa, akik közösségeket hoznak létre, közösségeket teremtenek. Úgy látom, hogy az egyik legnagyobb szükség ma az, hogy emberi kapcsolatok és kapcsolódások legyenek. Amikor a családok „nukleáris családokká” válnak, az emberek elszeparálódnak egymástól, és az individuális társadalom intézményekre bízza azokat a feladatokat, amelyeket régen a családoknak kellett betölteniük, egyre inkább felértékelődnek azok, akik közösségeket teremtenek, vagy akik olyan emberi szükségeket töltenek be, melyekre egy intézmény képtelen.

Ők lennének a szociális munkások? Mit tudnak adni a rászorulóknak, amit egy intézmény nem?

A jelenlét, az elérhetőség, ez nagyon fontos. Hogy legyen kapcsolat. Mert ahhoz fog fordulni, akiben megbízik. Sokan azt kérdezik: Miért visztek a hajléktalanoknak ruhát? Hiszen folyton isznak, részegek… De ha változni akar, ha ki akar szállni, kihez fog fordulni? Ahhoz a sráchoz, aki minden héten egyszer megáll mellette és megkérdezi, hogy mi van vele.

Másik szemszögből, de mégis ugyanazt a problémát nézik és kezelik a magyarországi Johannita Lovagrend segítői is. Miért álltak be a Jószolgálat díj mögé a Johannita Lovagrend hazai vezetői?

Bánffy Miklós:
Mert több szempontból jó kezdeményezés. Az emberek nagy része szereti, ha elismerik. Ez a díj a további munkára nézve is ösztönzően hat. Másrészről, akik hallanak róla, azok felé is egy jó üzenet, hogy jónak lenni… kell.

Kell, vagy jó?

Természetesen jó, de aki ebben gondolkodik, annak kell is (nevet). Benne kell lennie a delikvensben, hogy ő valamit adni akar. Ha nem tud, de látja, hogy a környezetében élőknek szükségük van valamire – most teljesen mindegy, hogy ruhára, ételre vagy csak egy beszélgetésre, mert egyedül van –, és eljön hozzánk, azzal felhívja a figyelmünket az adott ember szomorú helyzetére. Már ez is hatalmas dolog.

Visszatérve a Baptista Szeretetszolgálat munkatársaihoz; azt mondja, a szociális munkások addig állnak az ember mellett, amíg az el nem határozza, hogy összeszedi magát, és tenni akar azért, hogy megváltozzon az élete?

Révész Szilvia:
Addig kellene. De amíg eljön ez a pont, addig is figyelni kell a szükségeire, például a szenvedélybetegeknél fontos, hogy lehetőleg ne romoljon sokat az állapotuk, hogy életben maradjanak. Az Utcafront-programunk vezetője, Miletics Marcell nemrég írt egy doktori disszertációt „A szociális munka művészete” címmel. Védésén a professzora említette, hogy Marcellék a szociális munkások első olyan generációja, akik egyetemi képzést kaptak annak idején. Azóta újabb és újabb szociális munkás generációk kerülnek ki a felsőoktatásból. De a szakmai felkészültség mellett a segítő szakmában elengedhetetlen az elhivatottság.

A probléma ettől nem oldódik meg…

…de az egyre mélyülő tudás egyre jobb szakembereket talál majd meg. Persze sokan vannak, akik nem is tudják, hogy alkalmasak-e egyáltalán a szociális munkára – lelkileg vagy fizikailag, van lemorzsolódás. Ahogy kiégés is lehetséges, akár néhány év után is. De akik maradnak, azok egyre jobb munkát tudnak végezni, és ez hatással lesz a jövőben magára az alapproblémára is.

Sok olyan embert ismer, akik megérdemelnék a Jószolgálat díjat?

Több százat. A Jószolgálat díjat azért tartom nagyszerűnek, mert olyan emberekre hívja fel a figyelmet, akik a mindennapokban nincsenek az érdeklődés középpontjában. A munkájuk nem annyira látványos, mégis emberi sorsok múlnak rajtuk. Hogy egy speciális szükségben lévő családnak akad-e segítője, vagy egy idős ember az élete utolsó napjait kinek a közelében tölti el, milyen bánásmódban részesül. Hogy egy szenvedélybeteg talál-e valakit, aki reményt vagy esélyt ad neki. Észrevenni és betölteni a szükséget. A legtöbb segítő múltjában van valami, ami érzékenyebbé teszi másoknál. Megvan a maga története, a személyes érintettsége, ami kimozdítja, elindítja a másik ember szüksége felé.

Hogyan segítenek a Johannitáknál – konkrétan – a rászorulókon?

Bánffy Miklós:
Megpróbálunk – akár fizikálisan, akár szellemiekben – szeretetet közvetíteni.

Nincs elég szeretet a világban?

Kevesebb. Meggyőződésem, hogy kevesebb a szeretet a mai fogyasztói társadalomban, és ami van, az is elveszíteni látszik az értékét. Az emberek hajlamosak úgy viselkedni, mintha nem is lenne rá szükség. Aztán vagy azon lepődnek meg, hogy nincs körülöttük, vagy azon, hogy találkoznak vele.