Ha tizenöt egyházi énekeskönyv összes költeményét összeadjuk, az legalább annyit tesz ki, mint amennyi himnuszt írt Fanny Crosby egész élete során. Ezek közül sok feledésbe merült, de igen nagy számban maradtak meg azok, amelyek a keresztények kedves énekei közé tartoznak szerte a világon.
Francis Jone Crosby egy erősen puritán családban született New Yorkban 1820. március 24-én. Csecsemőkorában szemgyulladást kapott, amit egy kuruzsló orvos úgy kezelt, hogy forró lenmaglisztes borogatást tett vörös, begyulladt szemhéjaira. A gyulladás ugyan elmúlt, de a szemein forradások keletkeztek, és a kislány egész életére megvakult. Néhány hónappal később édesapja megbetegedett és meghalt. A 21 évesen megözvegyült Mercy Crosby cselédnek szegődött, és a kis Fannyra a nagymama, Eunice Crosby vigyázott.
A nagymama gondoskodása
A nagymama kezébe vette kis unokájának nevelését, és ő lett a kislány „szeme”, élénken festette le előtte a valós világot. Eunice körültekintő gondoskodása segítette kifejlődni Fannyban a leíró képességet. Emellett azonban a kislány lelkét is ápolta. Rendszeresen felolvasta és elmagyarázta neki a Bibliát, s mindig hangsúlyozta az imádság fontosságát. Amikor Fanny kétségbeesett, mert nem tudott úgy tanulni, mint más gyermekek, biztatta, hogy imádkozzon Istenhez tudásért. Crosbyék házigazdája is jelentős szerepet játszott Fanny fejlődésében. Mrs. Hawley segített Fannynak abban, hogy a bibliai szakaszokat megjegyezze, és a kislány gyakran öt fejezetet is megtanult egy hét alatt. Emlékezetből tudta idézni Mózes öt könyvét, a Példabeszédek könyvét, az Énekek énekét, számos zsoltárt és az evangéliumokat. Olyan emlékezőképessége volt, amely gyakran ejtette ámulatba barátait, de ennek ellenére nem tartotta magát különbnek a többieknél. Vaksága egyszerűen rákényszerítette, hogy még jobban kifejlessze emlékezőtehetségét és koncentrálóképességét. Fanny nem tekintette szörnyű dolognak a vakságát. Már nyolcéves korában ezt a kis verset írta:
Milyen boldog gyermek vagyok, legyek bár világtalan.
Eldöntöttem, hogy e földön nem leszek boldogtalan.
Mennyi áldást küld rám az Úr, mely másnak nem adatott,
sírni-ríni, mert vak vagyok, nem tudok s nem is fogok.
Bámulatos életfelfogás
Vaksága soha nem kényszeríthette önsajnálatra. Felnőttkorában ezt mondogatta: „Ez volt a legnagyszerűbb dolog, ami valaha is történhetett volna velem.” Egy másik alkalommal ezt kérdezte: „Vajon hogyan élhettem volna ilyen szolgálatkész életet, ha nem lettem volna vak?”
1834-ben Fanny tudomást szerzett a New York Vakok Intézetéről, és tudta, hogy ez volt a válasz imádságaira, melyekben azt kérte, hogy iskolába járhasson. 12 éves volt, amikor belépett az iskolába, és később ott maradt tanárként 23 évig. Az iskola büszkeségévé vált, s minden adandó alkalommal felkérték, hogy írjon verseket.
1858. március 5-én Fannyt feleségül vette Alexander von Alstine, aki valamikor az intézet növendéke volt. Zenész volt, a New York környéki legnagyobb zongoristának tartották. Fanny kitűnően játszott hárfán, zongorán, és csodálatos szoprán hangon énekelt. Még idős hölgyként is – 85 évet élt – leült a zongora mellé, és mindent játszott, a klasszikus művektől kezdve az egyházi és evangéliumi énekeket, egészen a népzenéig.
Gazdag zenei tevékenysége
Miután Fanny férjhez ment, elhagyta az intézetet, és néhány év alatt megtalálta igazi hivatását, mely nem volt más, mint evangéliumi énekek komponálása. Szerződése volt a Bigelow és Main kiadóval heti három evangéliumi ének megírására, melyeket a vasárnapi iskolák számára szerkesztett kiadványokban közöltek. Fanny hat-hét éneket írt egy nap alatt. Általában mindössze egy-két dollárt fizettek egy költeményéért. Az ő szövegére írt dallamok szerzői általában maguknak tulajdonították a jogokat. Habár Fanny egészen bonyolult költeményeket is tudott írni, valamint klasszikus zenei improvizációkra is képes volt, énekei elsősorban azt a célt szolgálták, hogy az evangélium üzenetét eljuttassák azokhoz, akik nem hallottak Isten szabadításáról. Valahányszor megírt egy éneket, imádkozott azért, hogy az minél több lelket vezessen az Úrhoz.
Zene a tömeg számára
Még életében történt, hogy Dwight L. Moody és Ira D. Sankey, e két evangélista eljuttatta énekeit a széles tömegekhez. Énekei mindmáig mutatják az utat a Megváltóhoz, és lelki vigaszt adnak sokaknak. Magyar nyelven is ismert és kedvelt énekei:
Csak vidáman, csak vidáman…
Ó, hála az Úrnak, zengjünk neki hát…
Szent bizonyosság, Jézus enyém…
Jézus hív nyájasan, te elveszett…
Fogjad kezem, oly gyenge vagyok érzem…
Jézus karjába bizton hajtom fejem le én …
Áldott az Úr, zendüljön víg hozsánna…
Mily drága nekünk ez a jó hír…
Elnémul egyszer énekem…
Szent, szent, szent az Úr neve…
Mentsd, aki elmerül…
Gondja volt a város szegényeire
Habár énekírói készsége öregségére meglankadt, Fanny aktívan kivette részét a városi szegénység körében végzett missziói munkából egészen 1915-ben bekövetkezett haláláig. Célja az volt, hogy az embereket a Megváltóhoz vezesse nemcsak énekei, hanem személyes élete által is. Mi történt, amikor Fanny meghalt? A választ talán egyik öregkori énekében találhatjuk meg:
Ha életem véget ér, s a dagályon átkelek
egy dicsőséges, ragyogó nap hajnalán,
benne odaát Megváltómra ismerek,
ki szelíd mosolyával jön felém…Refr.: Megismerem, megismerem, s megváltva állok mellé én,
megismerem, megismerem a szeg helyéről – tenyerén.
(Forrás: Vetés és Aratás, 1994/1)
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
