Férfinak és nőnek lettünk teremtve. De hogyan válunk igazán azzá?

Az emberi faj kétnemű: férfi és nő – ez az emberi létezés egyik alappillére. A Szentírás ezt mondja az ember teremtéséről:

„Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” (1Móz 1,27)

Ennek alapján tehát nők és férfiak csak együtt, egységben vagyunk Isten képmásai.

Mivel Isten létezésének a lényege az élet, így az emberi létezés lényege is az. Az embernek viszont tovább is kell adnia az életet, mivel nincs önmagában örök élete, mint Istennek.

Amikor a válással kapcsolatosan kérdezik, maga Jézus is a teremtésbeli egységre utal: „Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette őket?” – rámutatva arra, hogy az emberi létezés lényege eredendően a férfi és nő egysége. Vagyis nincs nőktől független férfilét és férfiaktól független női lét. Egység van.

A fiúk igazi férfiakká és a lányok igazi nőkké az egymással való kölcsönhatásban érnek be.

A férfiak elsősorban a nőkhöz képest férfiak, a nők pedig a férfiakhoz képest nők, nem a társadalomhoz képest. Az első emberpárt még semmilyen társadalmi elvárás nem befolyásolta abban, hogy megértsék női és férfi mivoltuk lényegét. Számukra még nem létezett társadalmi nem, hiszen ők ketten voltak a „társadalom”: Ádám és Éva. Ők alakították ki a kapcsolatukban és a kapcsolatukkal, hogy mit jelent férfinak és nőnek lenni.

Az emberiség történetében minden kultúrában jellemző volt, hogy a fiúk képzelete a lányokon, a lányok képzelete pedig a fiúkon járt. Mindig a koedukáció – a fiúk és a lányok közös időtöltése – tanította meg a fiúknak és a lányoknak azt, hogyan kell nemük szerint viselkedni, még akkor is, amikor bizonyos tevékenységeket külön végeztek, a fiúk legeltettek és vadásztak, a lányok pedig szőttek és főztek. Az eszük és a képzeletük még ekkor is a másik nemen járt. Úgy látszik, kezdettől erre vagyunk programozva.

Mi a helyzet ma? Elsősorban most is a lányok tanítják a fiúkat férfiasságra, a fiúk pedig a lányokat nőiességre. A lányok azért csoportosulnak az iskolai szünetben, hogy pusmoghassanak a fiúkról, hogy magukra vonzzák a fiúk tekintetét, és a fiúk is boldog huncutsággal beszélik ki a lányokat. A külön női és férficsoportok együttlétének is mindig az a lényegi értelme, hogy általuk még jobb férfiak és nők legyünk a másik nem számára.

Már az ősi mesék is arról szóltak, hogy a másikért küzdeni kell, mert csak a megküzdés során válunk érett férfivá és érett nővé, és alkalmassá a párkapcsolatra. Mesélnek arról, hogy milyen akadályokat kell leküzdenünk, hogyan kell legyőznünk saját félelmeinket, milyen próbákat kell kiállnunk. Mert az életben is meg kell küzdenünk nehézségekkel, meg kell állnunk kísértések között, ki kell állnunk az élet próbáit, látnunk kell a célt, ami felé rendületlenül haladunk. És csak az érett és felnőtt személyiség tud a másikért küzdeni végig, és csak ő képes megmaradni a személyes fejlődésének útján is. Ezért fontos ezeket a népmeséket és klasszikus meséket elmondani esténként gyermekeinknek.

A házasodás, az otthonteremtés, a gyerekvállalás folyamata nevel aztán igazán bennünket férfiakká és nőkké. Már Jeremiás prófétán keresztül ezt üzente Isten a népnek: „Építsetek házakat, és lakjatok bennük! Ültessetek kerteket, és egyétek azok gyümölcsét! Házasodjatok, szülessenek fiaitok és leányaitok! Házasítsátok meg fiaitokat, és adjátok férjhez leányaitokat! Szüljenek azok fiúkat és lányokat! Szaporodjatok azon a helyen, és ne fogyjatok! Fáradozzatok annak a városnak a jólétén, ahová fogságba vitettelek titeket, és imádkozzatok érte az Úrhoz, mert annak a jólététől függ a ti jólétetek is!” (Jer 29,5–7) Ezért nincs olyan élethelyzet, amelyben ezt az ősi feladatot föladhatnánk – legyen az szegénység, idegen országban élés, háború. Mert ez által az életszemlélet által teljesedik ki bennünk a férfi- és női élet gazdagsága, varázsos világa.

Az apostolok is emiatt figyelmeztetnek bennünket sokszor és sokféleképpen, hogy az élet krízisei, a kísértések, próbák ne tudjanak bennünket eltéríteni Isten által rendelt életünktől.

Mint ahogy a Zsidókhoz írt levél írója is erre kér: „Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát.” (Zsid 12,1)

Házasságunknak és lelki fejlődésünknek is záloga tehát az egymásért és a magunk hitéért való megküzdés. Ekkor leszünk Isten szerinti férfiak és nők – egymás számára is.