Mottó: „Ha napjában csak egyszer kicsit elcsendesednél, és egyedül Istennel kicsit csendben lennél, kérdések oldódnának, balzsam hullna sebedre. Ez a csendesség lenne út az életre.”
Lehetek őszinte? A választ meg sem várva, csak remélve az „igenlést”, próbálok választ adni többek (talán sokak? és persze leginkább saját) többnyire elfojtott kérdéseire.
Közeledik az a hét, amelynek neve, célja az imádság, így is nevezzük: imahét. Ráadásul ökumenikus. Vagyis sokféle közösségbe tartozó, de egyazon Krisztust imádó keresztények évi rendes összegyülekezése. Ilyenkor már előrevetülnek a közös alkalmak problémái: mit, hogyan énekeljünk, hol, ki, milyen merészen prédikáljon stb. A kérdések kérdése viszont az: lehet majd hangosan, egyenként, mondanivalóinkat, imádatunkat a saját szavainkkal megfogalmazva imádkozni? Meg az, hogy a Miatyánk elég-e bizonyos helyzetekben, és ugye a „ti pedig így imádkozzatok” jézusi mondat az biztosan csak utalás arra nézve, hogy nem ezt, csak így! Amit az alábbiakban leírok, az többnyire a saját, imádsággal kapcsolatos vívódásaimat fogalmazza meg. Mindig igyekeztem, de soha nem tartoztam (ma sem) azok közé, akik könnyedén, természetes egyszerűséggel vagy veretes méltósággal tudnak hangosan imádkozni. Úgy tapasztaltam, hogy számomra a magányos, csendes helyek jelentik az Istennel való beszélgetés helyét és közegét. Semmi általánosító és negatív hozzáállás nincs bennem a hangos, „saját szavas” imádsággal kapcsolatban, de amikor szétválaszt egymástól, vagy megjelenési formái miatt másokat leblokkol, vajon akkor is van értéke?
Az ima (úgy tudom) eredetileg egyéni cselekedet volt, az önkifejezés egy formája. Később közösségi létünkből eredően formálódott ki az igény a transzcendens élmény együttes megélésére. A legtöbb vallásban (és keresztény felekezetben) ezek jól megférnek egymás mellett, sőt egymásra gyakorolt hatásuk erős tényező.
A magam nézőpontjából szemlélve először a „belső szoba” eseményeiről szeretnék vallani. Görög neve ταμεῖόν (tameion): belső helyiség a lakásban, éléskamra. Számomra végtelenül egyszerűen következik belőle, hogy ott lakom jól. Így ünnep után is, a nagy ünnepi lakomákban kiéhezve. Persze tudom én: önmagában a hely nem határoz meg semmit. Az indulat, az akarat fogalmazza meg az értékét és az értelmét.
De azért gondoljuk csak végig: Kell-e keresned egy csendes zugot, ami arra az időre a te istentiszteleted helyszínévé válik? Aztán használd ismét, amire akarod, de addig az a „szent hely” lesz, amiben neked az Úr megjelenik. Nincs szükség külön megszentelt helyre, mert nem a hely szenteli meg az imádságot, hanem fordítva.
Zárt ajtó mögött… A belső szoba egyik titka, hogy kizárja a külvilágot, több értelemben is. Nem kell senki elvárásának megfelelned. Nem kell modorosnak lenned. Nem kell szépen fogalmaznod. Lehetsz Isten felé teljesen őszinte: panaszkodhatsz, perelhetsz, hisztizhetsz, sírhatsz, nevethetsz pontosan úgy, ahogy egy élő és valóságos kapcsolatban az természetes. Elmondhatod a hitetlenséged, kimondhatod a bánatod, a titkos kéréseidet odateheted Isten elé. Megvéd attól, hogy „behajtsd” az elismerést, mint a korabeli farizeusok. Csend van!
Ebben van lehetőséged önmagadra figyelni. Itt valósul meg az, amit az előbb mondtam: elmélyülni, gondolkodni. Igen, és majdnem elfelejtettem: le lehet, le szabad borulni, nem fél térdre, nemcsak az összekulcsolt kezünkre borulva, hanem úgy, ahogy a Nagy Király jelenléte azt megköveteli. Valaki egyszer azt mondta: leborulás nélkül nagyképűség az egész élet, az úgynevezett hívő élet is. Az imádság egyik legnagyobb értéke talán nem is a konkrét kérdésre/kérésre kapott válasz, hanem maga a megerősödés: hogy Isten létezik, meghallgat, szeret, fontos vagyok számára. Minden őszinte, csendeskamrában elmondott imában az történik, ami Mózessel a csipkebokor előtt állva: a „Vagyok” beszél veled. A folyton létező, semmitől nem függő Istent szólítod meg, és ő az, aki szóba áll veled!
Ne mondjunk semmi olyat, amit nem szeretnénk őszintén vagy nem gondolunk komolyan. Idő kell például arra, amíg az ember meggyőződéssel tudja elimádkozni azt, hogy „ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied, Atyám!”. Imánk legyen átgondolt! Készüljünk az imádkozás pillanataira, mert a legnagyobb személy előtt állunk meg ilyenkor. Ő a szívek és vesék vizsgálója, leplezetlenek vagyunk vele szemben, ne akarjunk a szavainkkal manipulálni. Ne beszéljünk szeretetről, ha éppen hideg a szívünk Isten felé. Ne tegyünk fogadalmakat, ha nem kész a szívünk arra, hogy meg is tartsuk azokat. Az őszinteséghez tartozik a töredelmes szív. Észrevenni szegénységünket, rászorultságunkat az irgalomra, felismerni bűneinket, betegségeinket. Enélkülrideg formalitás a legszebben fogalmazott ima is.
A közösség előtt kimondott szavak nem feltétlenül tükrözik azt a lelki szintet, ahol vagyunk. Legtöbbünket befolyásol az, hogy mások is hallanak bennünket. Összehasonlítunk, meg akarunk felelni, vagy éppen elbizonytalanodunk, talán nem azt mondjuk, amit gondolunk.
A Filippi levél egyik jól ismert igéjével szeretnék a téma másik felére rátérni: „A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt.” Vagyis nem az imádságod, hanem a szelídlelkűséged a legfontosabb ismertetőjegyed!
Bármit, bárhol, bármennyit imádkozhatsz, ha ez hiányzik belőled, hiába az egész! Mondhatod másról: ő „csak” azt az egyet fújja mindig, nem képes magától semmit elmondani.
Honnan tudod? Merész dolog „más szolgája felett ítélkezni”, főként, ha ugyanaz az Urunk! Csak remélni tudom, hogy éppen nekünk nincs semmi bajunk ezzel az imádsággal!
Számomra a Miatyánk az Úr imádsága! Mindaz benne van, amit én feledékenységből vagy tudatosan kihagyok az imáimból: legyen meg az ő akarata; úgy bocsásson meg nekem, ahogyan én másoknak; övé minden hatalom ebben a világban is; és várom, kérem az ő országának megérkezését.
Ha baj van a szívünkkel, és nem megy vagy csak nehezen az őszinte ima, sokat segíthetnek a liturgikus imádságok és a zsoltárok. Pontosan úgy értelmezik az embert, amilyen az valójában: bűnösnek, aki Isten irgalmát keresi. Ezeknek az imáknak formáló erejük van: fölismerések és beismerések történnek. Olyan emberek szívén és ajkán születtek, akik többnyire a személyes tragédiáik, a megélt mélységeik után fogalmazták meg azt, amit éreznek és tudnak önmaguk, helyzetük és Isten személyét, szeretetét illetően. A mélységben az ember gyakran csak sóhajt, vagy azt sem; de a talpra állás után oszlopot, emlékkövet állít. Ez a hitvallás a személyes tapasztalat eredménye.
Félre ne értsen bárki is: nem azokról az „imákról” mondom mindezt, amelyek nyilvánvaló és sületlen tévtanításokkal vannak megspékelve.
Ezek nem lesznek az én imáim soha!
De amelyek hitem, tapasztalatom, isten- és emberképem alapján megállnak, azok igen! Vegyük észre azt is, hogy a Biblia tele van kötött imádságokkal, gyülekezeti énekeink is szinte mind azok, és az is beszédes tény, hogy például a 20. század legnagyobb keresztény apologétája, C. S. Lewis közösségben nem is volt hajlandó másként imádkozni, csak „kötötten”. Határozottan nem hiszem, hogy el kellene vetnünk a közös imádságnak ezt a formáját.
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
Köszönjük mindenkinek, aki idén a baptisták társadalmi szolgálatát támogatta adója 1+1%-ával!
