Csodálatosan csillogóan sütött a nap azon az emlékezetes nyári napon. Nálunk szoktak nyaralni húgom gyermekei. Mi a férjemmel bedolgozók voltunk, így volt egy-egy kiszakított időnk gyermekeink figyelmére, felügyeletére.
Egyszer gyermekeink szépen békésen játszottak, amikor hirtelen sötét felhők kezdtek gyülekezni az égbolton. A gyerekek gyönyörködtek a tornyosuló felhőkben.
– Gyerekek, gyertek be! – kérleltem őket, de ők önfeledten csodálták a villámokkal tarkított eget. Hirtelen erős forgószél közeledett zúgva. – Gyerekek, azonnal befelé, ez a vihar nem játék! – szóltam.
Szaladtak a folyosó végéről befelé. A hatodik gyermek éppen belépett az ajtón, még a keze a kilincsen volt, amikor egy hatalmas csattanás zúdult az ajtóra. Kőművesmunka alatt volt a házunk, körben felállványozva. A szélroham leszakította az állványt, és az ajtóhoz csapta. Óriási lett az ijedség – de a hálánk lebegett Isten felé az oltalomért.
Majd másnap reggel a 29. zsoltár volt a napi ige: „Az Úr hangja zeng a vizek fölött, mennydörög a dicsőséges Isten, az Úr, a nagy vizek fölött. Az Úr hangja hatalmas, az Úr hangja fenséges. Az Úr hangja cédrusokat tördel… Az Úr hangjára lángok törnek elő. Az Úr hangja megremegteti a pusztát…” A gyermekek nagyon komolyan hallgatták az igét. Egyszer csak megszólalt Peti, a hároméves kisfiú: – Manyika, tegnap is szólt az Úr hangja.
Igaz az az ige: „gyermekek… szája által szereztél dicsőséget” (Mt 21,16). Hálával magasztaltuk Istent, hogy igazi oltalom lett számunkra és gyermekeink számára a mai napig emlékezetes, kézzelfogható megtapasztalás.
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
