Interjú Nagy-Kasza Dániellel

Hegedüs Csilla, a Kárpáti Igaz Szó, Ukrajna egyetlen országos magyar lapjának munkatársa készített interjút Nagy-Kasza Dániellel, a Zápszonyi Magyar Baptista Közösség lelkipásztorával, amiből kiderül, hogy ki ő és hogyan került családjával éppen Kárpátaljára.

Két dolog a legfontosabb az életében: a hivatása és a családja. Bár nem helyi születésű, családjával együtt hamar beilleszkedett az itteni környezetbe. Fontosnak tartja a gyerekek következetes nevelését, a felesége az, akivel mindent megbeszél. Napjai nagy részét lelkipásztori feladatainak szenteli, de ha kell, kiveszi részét a házimunkából is.

– Ha egy kisfiút megkérdezünk, hogy mi szeretne lenni nagykorában, általában azt válaszolja, tűzoltó, űrhajós vagy rendőr. Önben mikor fogalmazódott meg, hogy lelkész lesz?

– Tizenhat éves voltam, amikor elkezdtem jobban odafigyelni az evangéliumra, Bibliát olvastam, megpróbáltam jó fiú lenni, igyekeztem megváltoztatni magamat, ám ez csak színjátékhoz vezetett, nem működött. A színészkedés nem volt „nyerő” Istennél sem, 19 éves koromban elég radikálisan megállított a terveimben. Addig ugyanis zenésznek készültem, trombitán játszottam, konzervatóriumot végeztem, sokat gyakoroltam. Emellett egy zenekar tagja voltam, amellyel több országban is felléptünk Európa-szerte. Úgy gondoltam, ez a jövőm. De egy reggel olyan események történtek velem, amelyek arra vezettek, hogy átgondoljam, melyik úton induljak tovább. Akkor eldöntöttem, feladom a terveimet Isten terveiért és céljaiért. Ezután mindenről megváltozott a véleményem, a gondolkodásom, egy teljesen más életet kezdtem el élni.

– Hol nőtt fel?

– Szatmárnémetiben születtem, elég nehéz évek voltak akkoriban a kommunista diktatúrában. Nem lehetett következmények nélkül megélni a hitet. Gyerekként láttam, hogy a fenyegetettség ellenére mégis sokan vállalták, és ez mély nyomot hagyott bennem. Hétéves voltam, amikor édesapám egy balesetben meghalt, később édesanyámmal és az öcsémmel a nagyszüleimhez költöztünk Belényesbe, 1991-ben települtünk Magyarországra, a Békés megyei Újkígyósra, tulajdonképpen ott nőttünk fel az öcsémmel. Szegény édesanyám sokszor bosszankodott miattunk, voltak ugyanis rendesen csínytevéseink.

– Hol ismerkedett meg a feleségével?

– Mindketten a budapesti Baptista Teológiai Akadémián tanultunk, ott ismerkedtünk meg. Érdekes, hogy tulajdonképpen Kárpátalján „találtunk” egymásra, ugyanis 2001-ben egy itteni gyerektáborban vettünk részt, s néhány hónap múlva össze is kötöttük az életünket. Tizenhárom éve vagyunk boldog házasok.

– Most már jó néhány éve itt élnek. Mikor és hogyan kerültek Kárpátaljára?

– 2006-ban kerestek meg a Magyarországi Baptista Egyház vezetői, miszerint lehetőség van arra, hogy ideköltözzünk. Vezetést kértünk Istentől erre, majd örömmel és izgatottan tettünk eleget a felhívásnak, hogy Kárpátalján folytassuk az életünket. Kilenc éve élünk Zápszonyban, akkor Bence fiunk másfél éves volt, második gyermekünk, Csenge már itt született, és most várjuk a harmadik babát, aki szintén kislány.

– Hamar sikerült beilleszkedniük?

– Amikor ideköltöztünk, nem mondhatnánk, hogy ideálisak voltak a körülmények. De nem is azért jöttünk, hogy kényelemben éljünk, nem az volt ugyanis a célunk. A beilleszkedés könnyű volt, hiszen az itteni emberek nyitottak, barátságosak és segítőkészek. Nagyon örülünk annak a bizalomnak, amit tőlük kapunk.

– Belefér-e az ön tevékenységébe a halogatás?

– Igen, vannak olyan dolgok, amivel nem szívesen foglalkozik az ember, ám akkor is van egy pont, amikor igenis lépni kell, hiszen ha nem teszem meg szülőként, férjként vagy lelkipásztorként a dolgaimat, akkor azok szétesnek, kezelhetetlenné válnak.

– Szülőként kettőjük közül ki a szigorúbb?

– Úgy érzem, én vagyok a szigorúbb, rám jobban hallgatnak a gyerekek, mint az édesanyjukra. Igyekszem megbeszélni velük, hogy vállalják a felelősséget a tetteikért.

– Lányuk és fiuk is van. Más-e a különböző nemű gyerekeket nevelni?

– Természetesen más. Van a nagy herceg és a kis hercegnő. Mindkettő felé más-más módon kell kifejeznünk a figyelmünket és a törődésünket. Próbáljuk ezt tanulni, de nem mindig könnyű. Bencével apa-fiú programjaink vannak, nagy Lego űrhajót építünk, focizunk, kirándulunk, Csenge pedig a konyhában szeret forgolódni, aminek nem mindig örül az anyukája. Az apa-lánya programjainkon nagy kihívást jelent megjegyeznem a pónilovak és a babák nevét, de úgy érzem, ezen a területen is fejlődök.

– Megáldotta-e önt az Úr türelemmel?

– Vannak határaim. Nem szeretném például, ha a gyerekeink hozzászoknának ahhoz, hogy rá se hederítenek a figyelmeztetésre. Szülőként próbálunk következetesek lenni, ha mondunk valamit, azt vegyék feladatnak, amit el kell végezni.

– Kiveszi részét a háztartási feladatokban?

– Igen. Nem hiszem ugyanis, hogy van olyan női munka a családban, amivel a férfi nem koszolhatja össze a kezét. Mint már említettem, a harmadik babát várjuk, ezért ha tehetem, segítek a feleségemnek, hiszen ő is segít az én munkámban. Tudok főzni, sőt, a gyerekek azt mondják, apa finomabb levest készít.

– Jó emberismerőnek tartja magát?

– Igen. Úgy gondolom, leginkább a közösen végzett munka mutatja meg az ember jellemét. Ha valaki csak ígérget, tettek helyett csak szavak vannak, hamar rá lehet jönni, milyen ember. Nem szabad olyat várni valakitől, amire nem képes, viszont amire képes, abban kell segíteni, hogy nőjön fel hozzá.

– Igaz barátokra talált a faluban?

– Vannak olyan munkatársaim, akikkel barátok vagyunk, együtt dolgozunk, de mély kapcsolatom csak a feleségemmel van, akivel szinte mindent megosztok. Keresztény emberként viszont a legjobb barátomnak Istent mondanám, hiszen őt terhelhetem ügyes-bajos dolgaimmal éjjel is meg nappal is, nem fogja azt mondani, hogy „csalódtam benned”.

– Megbízik az emberekben?

– Azt mondja a Biblia: átkozott az a férfi, aki emberben bízik (Jer 17,5), és nem véletlenül. Vannak dolgok, amiket megosztunk a másikkal, mert megbízunk egymásban, de okosabb, ha az ember nem a másik embertől várja azt, amire csak Isten képes.

Forrás: Kárpáti Igaz Szó