István és a mennybemenetel

„István pedig – kegyelemmel és erővel telve – nagy csodákat és jeleket tett a nép között. Megjelentek azonban néhányan a szabadosok, a ciréneiek és az alexandriaiak zsinagógájából, valamint néhányan a kilikiaiak és ázsiaiak közül, és vitatkoztak Istvánnal; de nem tudtak szembeszállni azzal a bölcsességgel és Lélekkel, amellyel beszélt. Ekkor felbujtottak némelyeket, akik ezt mondták: Hallottuk, amikor káromolta Mózest és az Istent. A népet, a véneket és az írástudókat is fellázították. Rárontottak, elfogták őt, és a nagytanács elé hurcolták. Hamis tanúkat is állítottak, akik ezt mondták: Ez az ember állandóan e szent hely és a törvény ellen beszél. Hallottuk is, amikor azt mondta, hogy az a názáreti Jézus lerombolja ezt a helyet, és megváltoztatja azokat a szokásokat, amelyeket Mózes hagyott ránk. Ekkor a nagytanácsban ülők mind rátekintettek, és látták, hogy az arca olyan, mint egy angyalé.” (ApCsel 6,8–15)

István ezután elmondja Izrael egész történetét Ábrahámtól Mózesen át a prófétákig, s aztán alkalmazza:

„A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? Meg is ölték azokat, akik megjövendölték az Igaznak eljövetelét. Most pedig ti az ő árulóivá és gyilkosaivá lettetek, akik bár angyalok által kaptátok a törvényt, mégsem tartottátok meg. Amikor ezeket hallották, haragra gerjedtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene. Ő azonban Szentlélekkel telve az égre függesztette tekintetét, és látta Isten dicsőségét és Jézust, amint Isten jobbja felől áll. Ekkor így szólt: Íme, látom a megnyílt eget és az Emberfiát, amint Isten jobbja felől áll. Akkor azok hangosan kiáltoztak, bedugták a fülüket, és egy akarattal rárohantak, azután kiűzték a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig egy Saul nevű ifjú lába elé tették le felsőruháikat. Amikor megkövezték Istvánt, az így imádkozott: Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet! Azután térdre esett, és hangosan felkiáltott: Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt! És amikor ezt mondta, meghalt.” (ApCsel 7,52–60)

Jézus Krisztus mennybemenete­lének helyes értelmezése

A Biblia világképének teljessége nem az, amely úgy szemlélte a világmindenséget, hogy középen van a föld, körülveszi a levegő, fölötte feszül az égboltozat, ráerősítve az égitestek, és az ég fölött, a mennyben lakik Isten. A föld alatt pedig a pokol, a sötétség birodalma van. Ez volt a naiv vagy háromemeletes világkép. Ennek van ugyan nyoma a Bibliában, de nem ez a teljesség.

A mi hitünknek nem ilyen vagy olyan világkép az alapja, a mi hitünk Istenhez és az ő kijelentéséhez kötődik, az ő teljes kijelentéséhez, aki Jézus Krisztus, és Jézus Krisztus nem változik, mert ő

„tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (Zsid 13,8).

A Bibliában sok minden a naiv világkép nyelvén íródott le. De hogyan írhatták volna le másképpen azok, akik egy olyan korban éltek, amikor így szemlélték az emberek a világot? A teljes Írás fényében két nagy szférája van a valóságnak, a kozmosznak, a világmindenségnek: a láthatók és a láthatatlanok. Ezek együtt, egymást áthatva, egyidejűleg valósulnak meg. Tehát nem úgy, hogy a láthatatlanok valahol fönt, a láthatók lent vagy egymás mellett léteznek. A sok ezt bizonyító igéből most csak egyet emelek ki: Jézus Krisztus „a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény előtt. Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett. Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn.” (Kol 1,15–17)

Ez már önmagában is sok más nagy világvallás gondolkodásától megkülönbözteti a mi keresztény hitünket. Mert nem Isten van a világban, hanem a világ áll fenn Istenben. Pál az athéni prédikációjában azt mondja: Isten „nincs messzire egyikünktől sem, mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,27–28). A láthatatlan Isten körülveszi és betölti ezt a világmindenséget, és ez a világ őbenne áll fenn. Nem az Isten található meg fűben, fában, kőben, gondolatban, művészetben, énbennem, ahogyan sokféle tanítás tartja, hanem a Szentírás azt mondja, hogy ez a világmindenség áll fenn Istenben. Nagyobb az Isten, mint a világ, amit ő alkotott, sőt az egész világmindenség létének feltétele Isten léte.

Amikor a Biblia azt mondja, hogy menny és föld, ez azt jelenti, hogy a mennyeiek láthatatlanok, a földiek láthatók.

A sokféle uraság, fejedelemség, királyi szék, a pozitív vagy negatív szellemi hatalmak: az isteni vagy ördögi erők, melyek fölött Isten az Úr.

Mi a különbség a láthatók és a láthatatlanok között, amelyek fölött Krisztus úr?

Láthatók, amiket az ember értelmével, akaratával megismerhet. Amit képesek vagyunk bejárni, földeríteni, leírni. Így is szokták mondani: szenzorikus = érzékelhető, vagy extraszenzorikus = érzékelésen kívüli, azaz: láthatatlanok. A valóságnak azok a részei, amelyeket mi magunktól nem tudunk megismerni. Nincs már hozzá érzékszervünk, mert az úgynevezett bűnesetben elveszítettük. Akinek viszont Isten új szívet ad – és ezt lehet kérni, akár énekben is („Új szívet adj…”) –, az előtt föltárul a valóság láthatatlan része is. Kezdve a láthatatlan Istennel, folytatva a mi Urunk Jézus Krisztussal és a Szentlélekkel. Az Ige és az imádság által érzékelni lehet a láthatatlan világot is. Erre az igei igaz­ságra érez rá néhány énekünk is. Például ez:

Itt van Isten köztünk;
Jertek őt imádni,
Hódolattal elé állni!

És aki őt elkezdi imádni, az megerősödik ebben a bizonyosságában, annak tapasztalattá válik, átéléssé, hogy csakugyan itt van… Az ilyen ember egyszeriben otthonosan mozog az őt körülvevő, láthatatlan világban is. Az számol a láthatatlan világ erőivel, megtanulja annak törvényeit és törvényszerűségeit, élvezi annak védelmét, annak az ismeretei is tágulnak, egész horizontja kitágul, az a valóság teljességén tud tájékozódni. Aki csak a láthatókon tájékozódik, az szükségképpen téves következtetésekre jut. Mert sok mindent nem vesz figyelembe, ami van és befolyásolja az eseményeket és azok végkifejletét. Hinni azt jelenti, hogy felnyílik, feltárul az ember előtt a láthatatlan valóság is.

A Biblia azt mondja, hogy amikor Jézus Krisztus a mennybe ment, akkor visszalépett a láthatatlan világba, amelyik itt van. Ő mondta: „veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20) Azt mondta: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) Aki hittel keresi őt, és figyel őreá, az abban a pillanatban átéli az ő jelenlétét, az ő jelenlétének biztató és védő erejét.

Csak egy felhő takarja el előlünk. Az a felhő, ami a mennybemenetelekor eltakarta őt, nem meteorológiai képződmény, hanem ez az, ami elzárja a láthatatlan világot a csak a láthatókon tájékozódó ember elől. De az újjászületett ember előtt megnyílik a valóságnak ez a része is.

Isten néha megengedte még nem hívőknek is, hogy bepillanthattak oda, de a hívő ember szakadatlanul úgy él, hogy egyszerre otthon van mind a kettőben.

Ahogyan Túrmezei Erzsébet mondja Két hazám van című versében:

Két hazám van,
első és második hazám.
Mindkettőt szeretem.
A másodikat akkor igazán,
ha az elsőből él az életem.
A második a föld
és az első az ég.

Helytáll itt a látható viszonyok között feladataiban, közösségében, és ugyanakkor szakadatlanul megéli a láthatatlan Istennel való közösségét, végzi a tőle kapott feladatát, használja a tőle kapott erőket. Így mondhat el ilyeneket: „Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” (Fil 4,13) Ha csak a látható lehetőségeket latolgatom, akkor nincs mindenre erőm.

Egyszer, amikor Elizeus próféta szolgája kétségbeesik, mert körülvette őket az ellenség, a próféta könyörög: „Uram, nyisd meg a szemét, hadd lásson!” (2Kir 6,17) És akkor a szolga csodálkozik és megnyugszik, mert látja, hogy a hegyek rakva vannak tüzes lovagokkal, akik védik Isten emberét. Aki a láthatatlanokkal is számol, az él helyesen, az érzékeli a teljes valóságot.

A babiloni fogságban Sidrák, Misák és Abednégó mindhalálig hű maradt Istenhez, nem voltak hajlandók imádni a bálványszobrot. Nabukodonozor király tüzes kemencébe dobatta őket. És amikor bepillantott a kemencébe, megdöbbent, mert azt látta, hogy nem hárman, hanem négyen vannak bent, a negyedik egy különös, ragyogó arcú valaki, s ők hárman sértetlenül jönnek-mennek a tűz közepében. Akkor bekiáltott és kihívta őket, s ők kijöttek sértetlenül. A kötelek, amelyekkel megkötözték őket, leégtek róluk, de még a ruhájuk sem volt füstszagú. Isten elküldte az ő őrző angyalát, és kiragadta egy időre a láthatókból az ő hűséges szolgáit (vö. Dán 3,20–29). A tűznek csak a láthatókon van hatalma, a láthatatlanokon nincs, azok a matériánál magasabb minőséghez tartoznak.

A megdicsőülés hegyén egy pillanatra elvétetett a felhő: Péter, Jakab és János látták Mózest és Illést, ahogy Jézussal beszélgettek. Aztán megint felhő takarta el őket (vö. Mt 17,1–8).

Tulajdonképpen feltámadásától kezdve Jézus már a mennyben élt, azaz a láthatatlan világban. Amikor ugyanis Jézus megjelenik húsvét és áldozócsütörtök között övéinek, majdnem mindig ezt a szót olvassuk: megmutatta magát, megláttatta magát. Úgy van ott jelen, hogy nem látják, de egyszer csak észreveszik, hogy nem tizenegyen vannak, hanem tizenketten. Egyszer csak ott van Jézus, „Bár az ajtók zárva voltak” (Jn 20,26). A láthatatlan világ s benne Jézus ott van már mindenütt, a bezárt ajtók mögött is, csak láthatóvá kellett tennie magát megdicsőült testében. Így láttatta meg magát, és jelent meg közöttük többször. Ilyen formában, ahogy most elment, már csak akkor találkoznak és találkozunk vele, amikor visszajön, amikor „az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket” (Fil 3,21) – ezt ígéri az ige.

Sok mindent lehetne még erről mondani, de érjük be ennyivel! Talán így helyére kerülnek azok a kijelentések, amelyek zavarnak némelyeket. Az csak e világhoz kötődő költői kép, hogy:

Csillagvilágokat
Elhagyva már,
Elfáradt lelkem is
Hazatalál.

Nem fent a csillagok felett, hanem a láthatatlan valóságok végtelen világában, amelyik itt van körülöttünk és bennünk, s állandó hatásokat kapunk onnan.

Állandóan hat reánk Isten Szentlelke, ha engedünk neki, ha befogadjuk őt: a szeretet, a békesség, az igaz­ság sugárzik rajtunk keresztül.

Állandóan hatnak ránk démoni erők is, s ha engedünk nekik, akkor a békétlenség, az irigység, a keserűség és az önsajnálat lesz úrrá rajtunk… Itt van tehát, és mindig mérhetjük magunkon a láthatatlan világ veszedelmes valóságait is.

Mit jelentett Istvánnak a mennybemenetel?

Hogyan tükröződnek e történetben a láthatatlanok, a menny valósága? István, az először választott diakónusok egyike nemcsak diakóniai szolgálatot végzett, hanem evangelizált is: sokan megtértek Jézusról szóló bizonyságtételére. Ezért Jézus ellenségei megharagudtak rá, tárgyalást rendeztek, melynek hasonló lefolyása volt Jézus peréhez. Elmondja védőbeszédképpen azt a hatalmas prédikációt, amelyből idéztem is alapigénkben.

Mi van ezen a tárgyaláson? Ha csak a láthatókra nézünk, akkor azt mondjuk: van vádlott, vádlók, vádak, vádbeszéd, védőbeszéd, és van nézőközönség. A végén megölnek egy ártatlan embert.

De itt nem csak a láthatók érzékelhetők, a láthatatlanok is, mert jelen van a pokol is, a menny is.

A pokol azért, mert ahol az, aki „Embergyilkos volt kezdettől fogva… hazug, és a hazugság atyja” (Jn 8,44) gyilkos indulatokkal vezényli az ügyeket, ott a pokol van jelen. Máskor is és máshol is. Kicsiben és nagyban, családon belül és a nemzetközi életben egy­aránt.

A menny is jelen van azonban! István ezt mondta: „látom a megnyílt eget és az Emberfiát, amint Isten jobbja felől áll.” Így is fordíthatnánk: látom, hogy az ég, a láthatatlanok nyitottak. Így ő most nemcsak hiszi, hogy mi van ott, hanem közvetlenül halála előtt látja is.

Hallottam is, olvastam is hívő emberekről, akik haláluk pillanatában egy csodálatos fényességet vagy az Úr Jézust látták, Isten békessége töltötte be őket. Nos, a halál előtt megadatik néha, hogy az ember nemcsak hitben járhat már, hanem látásban is (vö. 2Kor 5,7), hogy üdvösséggé lesz reménye, s égi látássá hite (lásd Baptista gyülekezeti énekeskönyv, 321).

A menny jelenlétét bizonyítja az is, hogy akit ott rágalmaztak, és éppen megkövezni készültek: tele van békességgel, tele van megbocsátással, mint Urunk a kereszten, és kegyelmet kér kínzóinak.

Erre magától senki sem képes. István telítődött Isten Szentlelkével. Benne a mennynek egy darabja volt jelen. És mindenki,
aki Krisztusra tekint(ettel) él,
és halálában is róla beszél,
az a láthatatlan mennyet teszi láthatóvá e látható világban. Ezt sugározza.

Aki pedig tudatosan ellenáll Isten szeretetének és Lelkének, az a poklot hozza ide az emberek közé, a láthatókba. Használják is ezt a kifejezést: „Kész pokol az élete” valakinek. Mert démoni erők sugárzanak belőle – emberi segédlettel.

Mit sugárzunk mi? Tulajdonképpen semleges ember nincs.

Mert amíg Jézus nélkül él valaki, „aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak… Isten haragja marad rajta” (Jn 3,36) – az a pokolban van, akkor is, ha nem tudja, akkor is, ha nem akarja, mert így születtünk. Akarni azt kell, hogy ezt megtagadom, és Jézusnak adok helyet magamban, az ő Szentlelkével akarok beteljesedni, őt akarom itt képviselni úgy, mint István. Nem lehet elhallgattatni. Mint ahogyan Istvánt sem lehetett. Amíg beszélni tud, Jézusról beszél. Amíg imádkozni tud, az ellenségeiért imádkozik – Krisztust képviseli közbenjárásával e látható világban. Elközelít benne a menny a láthatókba. Jézus is azt mondja: „elközelített a mennyek országa!” (Mt 3,2) Mint Jézusban, úgy az ő tanítványában is.

Mit jelent nekünk Jézus mennybemenetele?

Azért ment Jézus a mennybe, hogy mindenkihez olyan közel legyen, mint Istvánhoz volt. Amíg emberi testben itt járt közöttünk, ez lehetetlen volt. Addig ha valakihez közeledett, a másiktól távolodott ő is. Ma nem. A láthatatlan világ által ő mindenkihez egyformán közel van, aki őt hívja, aki őt akarja továbbsugározni a láthatókba. Mindenki bárhol megszólíthatja, mint István. Mindenki megtöltekezhet ezzel a jézusi békességgel és megbocsátással, amivel István. Mindenkit képessé tesz arra – aki ezt engedi –, hogy szeresse az ellenségeit, hogy imádkozzék értük. Hogy ne keserűség, kielégíthetetlen követelőzés legyen az élete, ne ennek rossz szaga áradjon belőle, hanem a „Krisztus jó illata” (2Kor 2,15): hálaadás, elégedettség, lelki gazdagság, szolgálatkészség. – Ez a mennybemenetel evangéliuma.

Aki a láthatatlanokat is látja, az mindent a láthatatlan Krisztusban él meg, tudván, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál” (Róm 8,28).

Meghalt valakim. Elveszítettem. És siratom – tulajdonképpen – magamat vég nélkül és vigasztalhatatlanul. Vagy a láthatatlanok tágasságában: tudom azt, hogy ő most hol van. Ha Krisztusban hitt, akkor beteljesült elköltözésében Pál vágyódása: „vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél…” (Fil 1,23)

Isten segítsen el minket oda, hogy kigyógyuljunk mindnyájan abból a vakságból, amelyben születtünk, hogy csak a láthatókra nézünk. Mivel pedig Isten az ebből való gyógyulást is megígérte nekünk: „Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2Kor 4,16–18) Ámen.